Örökségünk

avagy

mindaz, amit egy balekjelöltnek tudnia kell

Második kiadás
Dunaújváros, 2001.

Jelen kiadvány létrejötte felett bábáskodtak:

Németh István a.: Lojzi (Főszerk.)
Borda Beáta a.: Bénégyzet
Erdős Ildikó a.: Tibor
Farkas Mihály a.: Viking
Füri Tamás a.: Veréb
Harazin Tibor a.: Kis HARmAt
Kállai Attila a.: Mounty
Kovács Zsolt a.: Gondolkodjunk
Kővári András a.: Popej
Kurucz Gergely a.: Szofi
Pozor Szilvia a.: Szilva
Soós Norbert a.: Cefre
Szabó Attila a.: Picur
Szabó Gábor a.: Féreg
Szántó Péter a.: Hosszúpuska
Szász Gergely a.: Sajtkukac
Székely Csaba a.: Móka-Miki
Szorgalmas Gábor a.: Szoszó
Tiszai Péter József a.: T.P.J.
Túróczy Róbert a.: Jimmy
Varga Balázs a.: Szucceszív Szandi
Vágó István a.: Doki
Korrekt orr: Horváth Róbert a.: Jumurdzsák

Külön köszönet illeti Dr. Vigh Sándor tanár urat, az Emlékképek Laci bácsiról című fejezet szerzőjét.

Felelős kiadó: Molnár István a.: Csicsa

Jó szerencsét!

A szerkesztőség az írások tartalmáért felelősséget nem vállal, de teljes mértékben egyetért azokkal…

,,Selmec az Istened, anyád,
szeretőd, menyasszonyod, testvéred,
mindened, aki bántja ellenséged.”

Bevezető gondolatok

Ez a kis füzetecske, melyet a kezedben tartasz, a második, javított kiadás. Az első kiadást hosszú-hosszú adatgyűjtés, egyeztetés, éjszakákba nyúló viták előzték meg. Tettük mindezt azért, mert iskolánk hagyományai nem kialakult, megfáradt „nyugdíjas” hagyományok, hanem egy – diákélethez méltó – tarka, élő, folyamatosan változó szokásrendszer. Elérhető dokumentációi néhol hiányosak, néhol kicsit túl terjengősek. Sok témához kapcsolódó irományon érezhetőek a kiadás idején uralkodó politikai irányzat hatásai is. Gyakran előforduló probléma az is, hogy két különböző, de egy időben keletkezett forrás homlokegyenest mást állít az adott eseményre vonatkozóan.
Az alapelvünk az volt, hogy vagy a szakirodalomban előforduló gyakoriságuk alapján szelektáltuk az adatokat, a gyakoribbat fogadva el, vagy a józan paraszti logika alapján próbáltunk dönteni, beleélve magunkat az adott szituációba.
Mindezeknek nyilvánvaló következménye, hogy döntéseink – a témában hasonlóan jártas személyek részéről – vitathatóak. Vitathatóak, de nem árt tudni, hogy az itt leírtak az összes akkori újvárosi Valéta Bizottság konszenzusának eredményei, így ha valaki nem is tartja minden szavát szentírásnak, akkor is el kell fogadnia a kötetet a dunaújvárosi hagyományőrzők egyfajta ars poeticájaként. Jómagam az előbbi kijelentés ellenére sem tartom kerülendőnek a hagyományokkal kapcsolatos eszmecseréket, hiszen az emberek arról vitatkoznak, ami érdekli őket. Az ilyesfajta viták, megbeszélések segítik elő, hogy a Selmeci Hagyomány változik, mozgásban van: ÉL. Nem baj az sem, ha egyes évfolyamok vagy szakok új színekkel, szokásokkal bővítik a hagyományokat, és akkor sem dől össze a világ, ha egy-két szín az idők során megfakul, néhány szokás eltűnik, vagy megváltozik. A fontos csupán az, hogy a lényeg, a kollegialitás, a szakma iránti elkötelezettség, a Firma-balek kapcsolat ne változzon a külsőségek, a felszínesség irányába.

A fejezetek szerzői nem törekedtek arra, hogy valamennyi tudásukat lejegyezzék, hiszen egy balektudnivalók kötetnek nem célja az okítások helyettesítése, csak ahhoz kíván támpontot nyújtani, hogy a jelölt az elhangzottakat könnyebben elsajátítsa, ne kelljen az összes alkalommal – okításon, tanszéken, daltanuláson – folyamatosan jegyzetelnie, tudjon a Firmáira figyelni. A történethez az is hozzátartozik még, hogy az óriási információmennyiség helyenként kissé szárazzá tette az anyagot, de remélem, hogy a felsőévesek vidám diáktörténeteit hallgatva, barátságukat, összetartásukat látva az új generációk is szívesen lapozgatják majd, hogy az ő diákéveik is hasonlóan szépek legyenek. Az elsősök közül talán elsőre sokan azt hiszik, mindezek nélkül is jól fogják magukat érezni Dunaújvárosban. Elképzelhető, de az én jó pár éves tapasztalatom azt mutatja, hogy a Selmeci Hagyományok olyan többletet jelentenek, melyből nem szabad kimaradni. Aki úgy dönt, hogy csatlakozik a ,,családunkhoz” azzal Balekkeresztelő Szakestélyen találkozunk…

Jó Szerencsét!
Németh István a.: Lojzi
Főszerkesztő

Történeti áttekintés

A műszaki felsőoktatás születése – Bergschola
(1735-62)

Magyarország bányászata már a középkorban is figyelemre méltó volt, a XIII. században például Európa aranytermelésének öthatodát, ezüsttermelésének egynegyedét tette ki. Az állam tiszta bevételének a 40%-át még a török uralom után is a bányászat hozta. A XVIIII. században a természettudományok fejlődése és az ipari forradalom hatására a bányászat fejlődésnek indult. Megjelentek a modern bányagépek, kitermelési eljárások. A technológia fejlődésével az akkori bányászati oktatás nem tudott lépést tartani. Az oktatás céhes rendszerben folyt, annak ellenére, hogy az udvar már felismerte a bányászati képzés jelentőségét. Az egyes tanulók képzését a kamara finanszírozta. Ezeket a tanulókat nevezték expectansoknak (gyakornok). (Más szakmáknál, a céhmesternél tanuló diáknak kellett fizetnie, hogy elsajátíthassa a mesterséget.) Az expectansok egyértelműen gyakorlati szakemberekké váltak, irodai, adminisztratív munkakörben való foglalkoztatásukat rendelet tiltotta. Ösztöndíjuk egy olvasztómester bérével megegyező volt, végzés után azonban csak az állam foglalkoztathatta őket.
Az iskolai rendszerű bányászati szakemberképzés 1717-ben a csehországi Sankt Joachimsthal-ban indult el először. Itt négy, majd a 30–as évektől három tanuló folytatta tanulmányait. A bécsi udvari kamara 1735. június 22-én kelt leiratában meghatározza egy Selmecbányán felállítandó, joachimsthali mintára működő iskola tantervét és működését. A leirat pontosan szabályozza a Bergschola működését: megszabta tanulóinak számát (8 hallgatóval indult), kijelölte az oktatókat, meghatározza a tananyagot, a tanulmányi rendet, a tanulókkal szemben támasztott követelményeket, stb. Ezt a dátumot tekintjük a műszaki felsőoktatás megszületésének, a felállított selmeci iskolát Bergscholának nevezték el. A választás több okból esett Selmecbányára. A vidék több évszázados bányászati múltra tekint vissza, továbbá világviszonylatban is modern szakemberek, és technikai eszközök voltak itt fellelhetők. (Pl.: Hell Mátyás és Hell József itt alkotta meg az első vízemelő, szállító és ércelőkészítő berendezéseket).
Az 1740-es években létrehoztak még két bányatisztképző intézetet a Habsburg birodalom területén, de ezek rövid fennállás után bezárták kapuikat, csakúgy, mint a joachimsthali intézet. Ez azt jelentette, hogy több mint egy évszázadon keresztül a Bergschola és utódintézményei látták el bányász-kohász szakemberekkel az egész birodalmat, és szolgáltak mintául az Európa-szerte létrehozott műszaki felsőoktatási intézményeknek.
A Bergschola vezetésével Mikoviny Sámuelt (1700-1750) bízták meg, aki a kincstár által kibérelt Privitzky-házba költözött, és itt kezdett el tanítani. (A selmeci tanintézetnek több mint másfél évszázadon keresztül nem volt iskolaépülete. A kincstár házat bérelt a professzorok számára, akik itt oktattak, házuk egy részét laboratóriumnak, szertárnak rendezték be, valamint itt tárolták gyűjteményeiket, melyek közül jó néhány világszerte híressé vált.)
Elsősorban Mikoviny érdeme volt, hogy a selmecbányai tanintézet helyzete annyira megszilárdult, hogy az intézmény továbbfejlődhetett. Nem volt azonban könnyű dolga, hiszen semmilyen példa nem állt előtte, miként is lehet egy műszaki iskolát működtetni, tananyagát összeállítani stb. A szakemberképzést a gyakorló bányatisztek tapasztalataira építette, de néha a bécsi udvari kamara, sőt maga a királynő is beleszólt egyes kérdésekbe.
A Bergscholának nem csak a bányák és kohók számára szükséges szakembereket kellett kiképeznie, hanem bányaigazgatáshoz, bányajoghoz, bányagazdaságtanhoz, kohászathoz és pénzveréshez értő hivatalnokokat is.
Az iskola a Főbányagrófi Hivatal, illetve a selmeci (szélaknai) bányaüzem keretében működött, a képzési idő két év volt, a tanév január 1.-től december 31.-ig tartott.

A tanulók öt szakon folytatták tanulmányaikat:

• bányaművelő és bányajog
• bányamérő
• ércelőkészítő
• kémlész és kohász
• pénzverő és aranyváltó

A tanulóknak félévente vizsgát kellett tenniük, valamint évente egy záróvizsgát a főkamaragróf jelenlétében. Gyakorlati ismereteiket nem csak Selmecen, hanem Körmöcbányán és más környező településeken is megszerezhették.

Academia Montanistica

(1762-1846)

1761/62 telén Johann Thaddaus Peithner, a csehországi bányászati és pénzverészeti hivatal levéltárosa részletes javaslatot nyújtott be a ,,mineralógiai tudományok” cseh királyságban történő bevezetéséről. A négy évfolyamos képzésre megfelelő előtanulmányokkal (filozófiai, jogi) rendelkezők jelentkezhettek volna. Az általa elképzelt oktatás elméleti jellegű és célú lett volna, helyszíne Prága (bányavidékektől távol). Peithner nem műszaki szakembereket kívánt képezni, hanem a bányászat fontosságát felismerő, hivatalnokokat, tisztviselőket. Javaslata pont akkor érkezett, amikor az udvar felismerte, hogy a bányászati-kohászati képzés reformra szorul, így rengeteg szakértőt bevonva, kellő körültekintéssel készítették elő a döntést.
Az uralkodó jelenlétében megtartott udvari kamarai tanácskozás – több szaktekintély részvételével – határozatot hozott, melyben elrendelték a selmecbányai Bergschola akadémiává alakítását Academia Montanistica néven, melynek célja bányász és kohász műszaki szakemberek képzése az egész birodalom számára. (A kohászati képzés a bányászati képzésen belül folyik.) Mária Terézia 1762. október 22.-én a döntést saját kezűleg megerősíti. Innentől számíthatjuk az akadémiai szintű képzés megszületését, a bányászati akadémia megalapítását. (A selmecbányai elhelyezéssel az oktatás gyakorlati részét kívánták előtérbe helyezni, valamint szempontként felmerült az is, hogy Prágában a mulatozási lehetőségek túlságosan elvonnák a hallgatók figyelmét a tanulástól)
A tanterv lényege a következő: laborgyakorlatokkal egybekötött képzés, ahol a hallgatók kipróbálhatják a tanultakat. A hallgatók negyedévente vizsgáztak, és félévkor, valamint év végén fővizsgát tettek a főkamaragróf jelenlétében. A képzés továbbra is kétéves maradt, az oktatás nyilvános és ingyenes volt, a beiratkozás feltétele korábbi egyetemi vagy ,,filozófiai” tanulmányok igazolása vagy ebbéli ismeretek bizonyítása a Bécsi Egyetem matematika professzoránál. A módszer olyan sikeresnek bizonyult, hogy az 1794-ben létrejött francia „műszaki egyetem” a selmecbányai oktatási rendszert vette alapul.
1763-ban nevezték ki az Akadémia első professzorát, Nicholaus Jacquin-t. Jacquin a Krecsmáry-házban berendezett előadóteremben és laboratóriumban kezdte meg az oktatást.
Mária Terézia, királyi határozatával 1770-ben jóváhagyta az Academia Montanistica három tanszékből álló szervezeti felépítését. A képzés 3 évre emelkedett. Meg kell jegyezni, hogy már ekkor felhívták az oktatók figyelmét az erdészeti tárgyak fontosságára.
A három tanszék és azok vezetői az akadémiai képzés beindulásának idején:

– matematika, mechanika, géptan (Nicholaus Poda)
– ásványtan, kémia, elméleti kohászat (Giovanni Scoppoli)
– gyakorlati bányászati tanszék (Christof Traugott Delius)

Az akadémia a főkamaragrófi hivatalok keretében működött, igazgatója maga a főkamaragróf volt. A professzorok egyben a hivatal bányatanácsosai is voltak
Az uralkodó 1807-ben elrendelte egy Erdészeti Tanintézet felállítását az Akadémia keretein belül. A bányaműveléshez és kohászathoz elengedhetetlen nagy mennyiségű fa kitermelése erdőművelési ismeretekkel rendelkező szakemberek képzését is szükségessé tette. Ennek hatására 1808-ban elindítják az erdészeti képzést is. A létrejövő Erdészeti Tanintézet első professzora Heinrich David Wilckens lett, aki első előadását 1809. februárjában tartotta a teljes akadémiai hallgatóság, és az főbányagrófi hivatal valamennyi tagjának jelenlétében. Wilckens a Zsembery (Marschalkó)-házban rendezkedett be. Jól mutatja az erdészeti oktatás jelentősségét, hogy egész erdőségeket rendeltek Wilckens, és ezáltal az Erdészeti Tanintézet fennhatósága alá. (1815; Szklend és Repistye)
Az 1820-as évektől a tanév november 1.-től kezdődött, szeptember és október szünet volt. Az elméleti oktatást a hét első négy napján délelőttönként tartották, míg a gyakorlati foglalkozásokat délutánonként. A fennmaradó napokon voltak az üzembejárások, ami jól mutatja a képzés gyakorlatias jellegét.

Berg- und Forstakademie (1846-1867)

Az 1830-as évek szakmai, tudományos és ipari követelményeinek már nem felelt meg az 1770 óta lényegében változatlan szervezeti keretek között működő szakemberképzés. A sors játéka, de a változásokat nyílván meggyorsította, hogy néhány vezető professzor ebben az évtizedben esett ki az akadémiai oktatásból. A földtani és gépészeti oktatás korszerűsítése is szükségessé vált.
Habár az Akadémia professzorai már 1838-ban kidolgoztak és felterjesztettek egy reformtervezetet, a Királyi Kamara csak nyolc év bizonytalanság után, 1846-ban szentesítette azt.
Az új működési rend mind az intézmény szervezetében, mind pedig az oktatás tartalmi vonatkozásaiban alapvető változásokat hozott.
Az Akadémia szervezetileg elkülönült a selmeci főbányagrófi hivataltól, a továbbiakban nem annak egyik szervezeti egységeként működött, hanem önállóvá vált. Az összekötő kapocs ezután a főkamaragróf személye volt, aki egyszersmind az Akadémia igazgatói tisztét is betöltötte: ő volt a hat, bányatanácsosi ranggal kinevezett professzor alkotta akadémiai igazgatótanács elnöke. Az Akadémia felügyeletét közvetlenül a bécsi udvari kamara látta el.
Lényeges változás továbbá, hogy az 1808-tól a főkamaragrófi hivatal intézményeként működő erdészeti tanintézetet akadémiai rangra emelték, s az Akadémiához csatolták. 1846-tól kezdve tehát az Alma Mater hivatalos neve: Berg- und Forstakademie (Bányászati és Erdészeti Akadémia).

Az Akadémia az 1848-49-es szabadságharc idején

Az Akadémia fejlődését az 1848/49-es forradalom és szabadságharc és az azt követő megtorlások állították meg, súlyos válságba sodorva a tanintézetet.
A Felelős Magyar Minisztérium megalakulásával a hazai bányászat-kohászat irányítása a Magyar Pénzügyminisztérium feladata lett, s a megtermelt értékek fölhasználásáról a magyar kormány döntött. A bányászat és a kohászat alapvető feladata a Magyar Honvédség felfegyverzése lett.
Az Akadémiát, mint a közjó célját szolgáló tanintézetet, a magyar Vallás- és Oktatásügyi Minisztérium alá rendelték, magyar állami intézménnyé nyilvánították. A hivatalos nyelv – mind a bányaigazgatásában, mind az oktatásában – a magyar lett.
Az Akadémia hallgatói a márciusi forradalom hatására testületileg beléptek a megalakuló selmeci nemzetőrségbe. A tanítás október 1.-én megkezdődött, de magyar szakirodalom és magyar szaknyelv hiányában németül zajlott. November közepén 116 hallgató volt az Akadémián, de nyugodt tanulásra nem volt lehetőség. Mindenki a forradalom hevében égett. Sajnos ekkor sor került az első nemzetiségi villongásokra a hallgatóságon belül, melynek hatására a szláv és német származású hallgatók jelentős része elhagyta az Akadémiát. A Selmecbányán maradt magyar érzelmű hallgatók szinte valamennyien részt vettek a szabadságharcban. Decemberben a Strobl Alajos vezette akadémiai tüzérség mentette meg a bányavidéket, de az oktatást be kellett szüntetni. Az akadémisták segítettek Debrecenbe költöztetni a körmöcbányai pénzverdét, valamint részben ők irányították azt a 400 felvidéki bányászt, akik a Buda körüli sáncokat emelték. Hazaszeretetük és helytállásuk mindannyiunk számára példa értékű.
A szabadságharc leverését követően már csak a magyar hallgatók tértek vissza Selmecre, a német hallgatók az ausztriai Leobenbe, a szláv ajkú hallgatók pedig a csehországi Pribramba költöztek, ahol számukra hasonló iskolát hoztak létre.
Mind a hallgatóság, mind a tanári kar létszáma erősen megfogyatkozott, az életben maradottak nagy részére börtön, száműzetés, kényszerbesorozás várt. Az Akadémia újra az udvar irányítása alá került, léte forgott veszélyben, de nemzetközi hírneve, és évszázados hagyományai megóvták a pusztulástól. A nehéz évtized után az Akadémiára ismét felemelkedés várt.

Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia
(1868-1904)

A Kiegyezés után az Akadémia újra magyar állami intézmény lett, valamint 1868-ban rendeletileg bevezették a magyar oktatási nyelvet, a rendelet azonban szaknyelv hiányában csak 1872-ben léphetett hatályba.
Az akadémia szervezetileg teljesen különvált a selmeci bánya- és kohóigazgatóságtól, vezetője az Akadémiai Tanács által, saját tanári karból választott igazgató lett. Változott a szervezeti felépítés és a szakok száma is. Tizenkét bányász és kohász tanszék, valamint 3 erdészeti tanszék kezdi meg ekkor működését. Az egy évszázada egységes, úgynevezett ,,bányász”-képzés négy speciális szakra vált szét:

• Bányászati szak
• Fémkohászati szak
• Vaskohászati szak
• Gépészeti-Építészeti szak

Ezzel együtt az erdészképzés Erdészeti és Erdőmérnöki szakra tagolódott.
A kötelező tanrendet megszüntették, a tanszabadságokat azonban államvizsgákkal és szigorlatokkal kötötték össze, amire csak olyan hallgatókat bocsátottak, akik minden tárgyat teljesítettek és féléves vagy egy éves gyakorlaton vettek részt. 1876-ban az államvizsgát is rendszeresítették.
Az erdészeti képzés ekkor már teljes egészében magyarul folyt, de a bányász és kohász szakokon mindez megvalósíthatatlan volt, hiszen továbbra is hiányzott a magyar szaknyelv. Amit a nyelvújítók elvégeztek az irodalmi nyelv ,,korszerűsítésével”, azt a műszaki nyelv esetében az Akadémia oktatói vállalták magukra. A szaknyelv megteremtésének vezéralakja Kerpely Antal volt 1877-ben megjelent Vaskohászattan című szakkönyvével. Habár ő csak egyike volt azoknak, akik ezt a munkát elvégezték, mégis őt tekintjük a magyar műszaki nyelv megteremtőjének. A műszaki szaknyelv megalkotásában óriási szerepet vállalt a professzorok közül Péch Antal és Farbaky István is.
Fontos történése még ennek az időszaknak, hogy több mint százötven esztendő, rengeteg költözés és bérelt épület után végre állandó akadémiai épületeket emeltek. Elsőként az Erdészeti Palotát adták át 1892-ben, majd a Bányászati Palotát 1900-ban. A két épület mellé épült 1912-ben a Kémiai Palota, 1913-ban pedig a Vaskohászati anyagvizsgáló.

Utolsó Selmeci évek, költözés Sopronba

Az Akadémia 1904-ben új nevet kapott: Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Technikai Főiskola. Ezzel együtt a képzési idő négy évre emelkedett, új tanszabályzatot vezettek be, új tanszékek létesültek. A fejlődés egyértelmű, kézzelfogható volt. A selmeci Bányatisztképzőnek, a Monarchia egyik legjelentősebb szellemi központjának, professzorai világhírűek voltak, az itt végzett hallgatók egzisztenciája egy életre biztosított volt.
Ezen időszak legnagyobb megpróbáltatása volt, hogy az iskola Selmecbányán maradhasson. Akárhányszor, amikor felmerült a költözés gondolata – akár külső, akár belső kezdeményezésre – a hallgatóság és a professzorok ragaszkodása Selmechez, és a város szeretete ezt mindig meghiúsította.
A történelem azonban újra beleszólt: jött a világháború, majd Trianon, és a békés költözés helyett menekülni kellett. Menekülni, hátrahagyni az otthont adó, őket felnevelő várost, az új épületeket, a világhírű gyűjtemények egy részét, a féltve gondozott botanikus kertet, a görbe utcákat, a zokogó selmeci lányokat. Vasúton, szekéren, gyalogszerrel menekültek a főiskolások. Egykor lakbér után sápítozó szállásadóik bőséges elemózsiával, fájó szívvel bocsátották őket útjukra.
Az új székhely Gödöllőt és Budapestet megelőzve Sopron lett. Itt sem volt azonban biztos a Főiskola helye, hiszen fennállt a veszélye, hogy Sopront egy évvel később Ausztriához csatolják. Az hogy Sopron végül magyar város maradt, az nem utolsósorban a hallgatóknak volt köszönhető. Az osztrák csendőrök elindultak átvenni Sopron irányítását 1921. szeptember 8.-án, de a főiskolások az Ágfalvi csatában megállították őket. A harcmezőn két főiskolás halt hősi halált: Szechányi Elemér bányamérnök- és Machatsek Gyula erdőmérnök hallgató. Az intézmény Sopronba telepítése is hozzájárult ahhoz, hogy a decemberi népszavazáson a város Magyarország része maradhatott.
A két világháború között többször nevet váltott az intézmény. 1923-ban Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola, majd 1934-ben a főiskolai tanács határozott tiltakozása ellenére Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karrá minősítették vissza a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetem részeként.

Az Alma Mater részekre hullása a II. világháború után

A kommunizmus iparosítási törekvéseit és politikai céljait szem előtt tartva 1949-ben létrehozták Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemet Bányamérnöki, Kohómérnöki, és Gépészmérnöki Karokkal. Ez azt jelentette, hogy a bányászoknak és a kohászoknak költözniük kellett, míg az erdészek maradtak Sopronban. A költözés egy teljes évtizeden át tartott, 1959-re került át végleg a bányász és kohász képzés Miskolcra.
Sopronban ezalatt – 1957-ben – létrehozták a faipari mérnökképzést. Az intézmény neve 1962-től Erdőmérnöki és Faipari Egyetem, 1996-tól Soproni Egyetem, 2000-ben pedig a Nyugat-Magyarországi Egyetem részévé vált. 1972-től működik Székesfehérváron az Erdőmérnöki és Faipari Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kara, így – Dunaújvárossal együtt – ezen négy város felsőoktatási intézményeit tekintjük a Selmeci Akadémia utódintézményeinek, örököseinek.

Ezen intézmények mai neve:

• Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni Egyetemi Karok
• Nyugat-Magyarországi Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kar
• Miskolci Egyetem
• Dunaújvárosi Főiskola

Tudnunk kell még azt, hogy a felvidéki Zólyom városában tanuló magyar ajkú hallgatók is ápolják a selmeci diákhagyományokat.

Felsőoktatás Dunaújvárosban

Az erőszakos kommunista iparosítás szükségessé tette, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű műszaki szakembert képezzenek az újonnan létrehozott ipari vállalatok számára. Mivel a középfokú technikusok – részben szakmai hiányosságaik, részben pedig társadalmi tapasztalatlanságuk miatt – az alsó- és középvezetői feladatok ellátására alkalmatlannak bizonyultak, olyan szakembereket szándékoztak képezni, akik köztes lépcsőt jelentettek a mérnökök és technikusok között. Ennek érdekében úgynevezett felsőfokú technikumokat hoztak létre. Dunaújvárosban, 1962-ben a Dunai Vasmű munkaerőigényének kielégítésére hozták létre a Felsőfokú Kohóipari Technikumot (FKT). A képzés színvonalának emelkedése és a Vasmű befolyása lehetővé tette, hogy az intézményt 1969-ben a Nehézipari Műszaki Egyetemhez csatolva Kohó- és Fémipari Főiskolai Karként (NME KFFK) főiskolai rangra emeljék. A képzés ekkor Kohász és Gépész szakokra tagozódott. Ezekhez a szakokhoz csatlakozott 1971-ben a Műszaki Tanár szak, majd 1980-ban a Kohász szak Rendszerszervező szakirányából létrejött Szervező szak.
1993-ban főiskolánkat a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kara (ME DFK) névre keresztelték át. Ebben az évben indul meg a Gazdálkodási szak is, valamint a Műszaki Tanár szakot Mérnöktanár, a Szervező szakot pedig Műszaki Informatika szakká nevezték át. Az új elnevezéstől függetlenül a hagyományőrzők ezen szakok régi nevét használják továbbra is. 1994-ben indult az Anyagmérnök és a Műszaki Menedzser szak.
Főiskolánk történetének utolsó jelentős mozzanata, hogy a felsőoktatás integrációja közben Miskolctól elszakadt, 2000. január 1.-től Dunaújvárosi Főiskola néven önállóvá vált.
A Dunaújvárosi szakok mindegyike átvette az ősi Kohász szaktól a selmeci diákhagyományokat, és szeretettel őrzi, ápolja azokat. Ma már nem számít, ki milyen színű egyenruhát hord, hány éve létezik a szak, melynek hallgatója. Az egyetlen dolog, ami rangsorol, hogy az illető mennyire veszi komolyan Selmec üzenetét, hogyan viselkedik és ,,mit tesz le az asztalra”. (Ez persze nem zárja ki a szakok közti tréfás csúfolódást, egymás ugratását, de minden komolyság nélkül.)

Diákélet

Ahhoz, hogy megértsük a főiskolánkon, illetve a testvérintézményekben uralkodó szokásokat – a Selmeci Hagyományokat -, ismernünk kell azok kialakulását, gyökereit, és azokat a hatásokat, melyek formálták, alakították. A Selmeci Hagyományok nem a semmiből alakultak ki, hanem az Akadémia hallgatói más közösségek hagyományaiból merítettek, és azokból hozták létre azt a szokásrendszert, mely tipikusan az akadémisták sajátja, nem fogható semmi máshoz.
Az Akadémiára beiratkozó hallgatók Selmecre érkezésük előtt középfokú képesítést szereztek, valamint jónéhányan megfordultak más – nem műszaki – felsőoktatási intézményekben. Ezek a hallgatók magukkal hozták korábbi iskolájuk szokásait, a késő középkor, kora újkor diákságának sajátos hagyományrendszereit. Selmecbányán nemcsak magyarok tanultak, a kezdeti időkben a német ajkú hallgatóság létszáma volt a legnagyobb, ezért legjelentősebb hatása a német egyetemek diákszokásainak volt.
Az Akadémiára kerülő diákok tetemes része bányász, bányabirtokosi családokból származott, és azért iratkozott be, hogy ősei mesterségét magasabb szinten gyakorolhassa. Természetes, hogy mindegyikőjük ismerte és tisztelte a saját bányavidékének szokásait. Az akadémisták a tanulmányi idejük alatt – hála a bányatisztképző gyakorlatias oktatási rendszerének – gyakran dolgoztak a föld mélyén, együtt a selmeci bányászokkal. Ennek köszönhetően az alsó-magyarországi bányavidék kultúrájától sem maradtak függetlenek.
A harmadik jelentős hatást pedig az ezidőtájt még igen nagy befolyással rendelkező céhes szerkezetű iparos társadalom gyakorolta rájuk. Ezek a hatások együttesen léptek fel, és az akadémiai hallgatóság úgymond összegyúrta és ,,selmeciesítette” ezeket.
Ha valaki úgy dönt, hogy részesévé, követőjévé válik a Selmeci Hagyományoknak, akkor az átfonja, emlékezetessé teszi diákéveit, és az egész életére kiható útravalót kap tőle. Végig kísérik az életét a középkori diákok önfeledt mulatozásai, örök vidámsága, kicsit talán tékozló életmódja, a céhek szigorú hierarchiája, a szakma megbecsülése és szeretete, a halállal nap, mint nap szembenéző kétkezi munkát végző bányászok bajtársiassága, sírig tartó barátsága.

Ismerkedés a hagyományokkal

A Selmecbányára érkező hallgatók élete igen kevéssé hasonlított egy mai főiskolás életéhez. Az akadémisták a Habsburg birodalom minden tájáról érkeztek, de akadtak köztük más európai országból származók is. Nagy többségük egy egész szemeszterre Selmecre költözött. Nem volt kollégium, egészségügyi ellátás, menza, sőt a vasút is csak a Selmecbányától 23 km-re fekvő Garamberzencéig volt kiépítve. Az érkező elsőévesek sorsa a felsőévesek kezében volt. Az idősebbek szereztek nekik szállást, bemutatták a várost és mindenben a segítségükre voltak.
A hallgatók összetartására remek példa, hogy lakóközösségekben, úgynevezett kammerekben éltek. A szállásadó házának szegényesen berendezett, nehezen fűthető szobáját, kamráját négyen öten lakták, egymással mindent megosztottak. Ezeket a lakóhelyeket tréfásan diákkamarának hívták, egymást pedig kammereknek. Az Akadémiára érkező elsősök is a kamarák lakói lettek, tehát nem maradtak fedél nélkül, de cserébe ,,ki kellett szolgálniuk” az őket felkarolókat.
A Firmáknak azonban mindenek előtt meg kellett győződniük arról, hogy az új jövevény érdemes-e a gondoskodásra, be tud-e illeszkedni a közösségbe. Ennek fontosságát a tanári kar – mely tagjainak jó része is az Akadémián végzett – is elismerte, így csak az iratkozhatott be az Akadémiára, akit a Firmák erre alkalmasnak találtak, megkereszteltek.

A jelölteket Garamberzencén fogadták, majd gyalogosan kísérték Selmecre. Egy idősebb akadémistát beöltöztetve elhitették velük, hogy az Ásványtani Tanszék tanársegédje. Az illető Firma útközben minden nagyobb kőre rámutatott, és közölte: ,,Ez egy valóságos kőzetritkaság, a professzor úr el lenne ragadtatva, ha látná!”. Több sem kellett a balekjelölteknek, bepakolták az amúgy is súlyos poggyászaikba a nehéz köveket, és úgy tették meg a távot. Ez a tréfa csak az első volt a sorban, és nem is a legdurvább. Számtalan feladattal, vaskos tréfával mutatták meg a pogányoknak, hogy akárhonnan érkeztek is, el kell fogadniuk a közösség szabályait, meg kell tanulniuk a Firmák tiszteletét, és azok utasításait feltétel nélkül végre kell hajtaniuk. Az együtt végrehajtott feladatok összekovácsolták a közösséget, és ezáltal megtanulták egymást is tisztelni. Miután megtanulták a diákdalokat, elsajátították a hagyományokat, ismereteikről a balekvizsgán adtak számot. A sikeres balekvizsgát tett setét pogányokat (balekjelölteket) balekká keresztelték, ezután iratkozhattak csak be az Akadémiára.
Dunaújvárosban a balekfogadás a gólyatáborban történik, ahol a balekjelöltek az egyéb programok mellett még csak ízelítőt kapnak a Selmeci Hagyományokból. Az igazi tanulás az első balekokítással kezdődik. A balekokítást ún. tanszékek, daltanulások, valamint a kiscsoportos kocsmai beszélgetések teszik teljessé. Az utolsó balekokításra valamennyi balekjelöltnek fel kell kérnie az Isteni Fényben Tündöklő Dicső Firmák Karából egy keresztapát és egy keresztanyát. Ők lesznek azok, akik mindenben segítik a gyámolatlan balekot. A keresztgyerek-keresztszülő kapcsolat hagyományunk egyik legszebb eleme, általában a balek és a keresztszülő közötti kapcsolat a diplomázás után is megmarad. Többször előfordult már az is, hogy a keresztszülő segített a friss diplomásnak az elhelyezkedésben. Az okítások végeztével balekvizsgára kerül sor: először írásban, majd szóban. A Balekkeresztő Szakestélyen válik a setét pogányból büdös balek. Ezáltal továbbra is a hierarchia legalján marad, de hordhat szakgyűrűt, egyenruhát, eljárhat szakestélyekre, egyszóval teljes jogú tagja lesz a közösségnek, amit alias neve és keresztlevele is bizonyít.

A balektól a Veteránig

A főiskolai életben minden évfolyamnak megvan a maga szerepe, helye a hierarchiában. Setét pogány, aki nincs megkeresztelkedve. Büdös balek, aki már megkeresztelkedett ugyan, de még elsőéves. A baleknak még nagyon sokat kell tanulnia, hogy igazi bursch (hagyományőrző) legyen. Kohlenbrenner (szénégető), aki másodéves megkeresztelt hallgató. Az elnevezés onnan származik, hogy az akadémisták másodéven tanultak vegytant, mikor is mesterséges úton állítottak elő szenet. A harmadévesek – akik legalább két éve keresztelkedtek – az Isteni Fényben Tündöklő Dicső Firmák. A balekság segítői, a gyengébb nem legfőbb támaszai; nekik lehet keresztgyerekük, és közülük kerülnek ki a Valéta Bizottság tagjai. Aki több időt tölt el a keresztségben intézményünk, illetve más selmeci utódintézmények falai között, mint a képzési idő, azt nevezzük Veteránnak. Régen végzett Firmáink a Veteranissimusok, Ultra Supra Veteránok. Szót kell ejtenünk a Dunaújvárosi Főiskola alapító igazgatójáról, Dr. Molnár László (†1999) a.: Laci bácsiról, az Ultra Supra Veteranissimus Lovagissimusról. Ez kizárólag az Ő titulusa, és a mai napig valamennyi Dunaújvárosban keresztelkedett hallgató számára Laci bácsit jelenti, és fogja jelenteni.

Valétálás

A valete latin kifejezés, jelentése: búcsúzunk. A valétálás tehát búcsúzás az Alma Matertől, a diáktársaktól, a várostól. Valétánsok alatt a végzős évfolyamok megkeresztelt hallgatóit értjük.
Az adott szak életét egy éven keresztül a Valéta Bizottság irányítja. Feladata nem kizárólag az elsősök fogadása és megkeresztelése, a végzősök méltó búcsúzásának előkészítése, hanem valamennyi az egész szakot érintő kérdésben véleményt nyilvánítani és dönteni, szem előtt tartva a hagyományőrzők érdekeit.
A másodéves (Műszaki Tanár szakon a harmadéves) hallgatók a második félév vége felé szavazást rendeznek, és megválasztják a következő évi Valéta Elnököt. A Valéta Elnök évfolyamtársai közül felkéri azokat az embereket, akik a valéta bizottsági tisztségeket szerinte a lehető legjobban be tudják tölteni. (Előfordul, hogy az évfolyam minden valéta bizottsági tagot külön szavazással választ meg, de ez az út kevésbé járható az esetleges összeférhetetlenségek miatt.)
A frissen megválasztott Valéta Bizottság tagjai a tavaszi félév végén rendezik meg a Tisztségátadó Szakestélyt, melyen átveszik elődeiktől a stafétát. Ezzel kezdődik egyéves fáradtságos munkájuk. A félév utolsó hónapjában már elkezdenek felkészülni a szeptemberi gólyatáborra, hiszen annak lebonyolítása már teljes mértékben az ő felelősségük. A gólyatábori munkában az elsőévesek nagy létszáma miatt a többi valétáns, az öregebb Firmák, Veteránok és a kohlenbrennerek is segítik a Valéta Bizottságot.
A gólyatábortól a Balekkeresztelő Szakestélyig a valétánsok rengeteget foglalkoznak az elsősökkel: balekoktatásokat, tanszékeket, daltanulásokat, tanulmányi előmenetelüket segítő konzultációkat tartanak nekik. A Balekkeresztelő Szakestélyt megelőző hetekben meggyőződnek a balekjelöltek rátermettségéről, tárgyi tudásukat a Balekvizsgán mérik le. A Valéta Bizottság által szervezett Balekkeresztelő Szakestélyen válik a setét elsős pogány balekká. Ezzel a Firmák, különösen a keresztszülők feladata még nem ért véget: nem elég csupán megkeresztelni a balekokat, ügyelni kell arra is, hogy tanulmányaikat ne hanyagolják el. Fontos feladat továbbá az, hogy a Firma, a keresztszülő viselkedésével is példát mutasson. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a főiskolára mindenki elsősorban tanulni jött, az igazi burschnak gondot kell fordítania tanulmányi és szakmai előmenetelére is. Az egyes hagyományőrzők viselkedése és helytállása mindig hatással volt, és mindig hatással is lesz az egész közösség megítélésére.
A tavaszi félév első heteiben megrendezésre kerülő Szalagavató Szakestéllyel megkezdődik a végzősök búcsúzása az Alma Matertől. Ezen a szakestélyen a valétánsok felavatják szalagjaikat, és azt – szaktól függően – egészen a Valétabálig, vagy államvizsgáig viselik.
A valétánsok utolsó hivatalos szakestélye a Gyűrű-, és Kupaavató Szakestély, ahol a végzősök emlékgyűrűt és a kereszteltek névsorát is tartalmazó emlékkupát avatnak. A gyűrűt egy életen át viselik, amely a barátságot, a kollegalitást és a szakmaszeretetet jelképezi, emlékeztet a boldog diákévekre.
Ha az utolsó Gyűrű-, és Kupaavató Szakestély is lezajlott, akkor a valétálók megtartják a Szalamandert majd a Valétabált. A Szalamander eredetileg gyászmenet volt. A gyászolók fáklyákkal, bányászlámpákkal, egyes sorban, az utca egyik oldalától a másikig kígyózva kísérték a koporsót, hogy a búcsúzás minél hosszabb ideig tartson. Később nemcsak az elhunytakat búcsúztatták így, hanem a végzősöket, valamint nyugdíjba vonuló tanáraikat is. A menetet Selmecbánya címerállatára utalva Szalamandernek nevezték. A végzősöket a város kapujáig kísérték, ahol fenékbe rúgták őket, ezzel jelezve, hogy immáron filiszterek, nem akadémiai polgárok.

**********************************
Dunaújvárosban a Szalamander estéjén a város főbb útvonalait lezárják, a közvilágítást lekapcsolják. A menet a 33-as kollégium elől indul. Legelöl az intézmény zászlaját viszik, mögötte a hat Valéta Elnök és az intézmény vezetése halad. Őket követi a kohlenbrennerk bányászlámpás kígyózó sora. Mögöttük halad a valétálók tömege szakonként vonulva, a Cantus Praesesek vezetésével. A menet két szélén a balekok sorakoznak fel, fáklyákkal a kezükben.
A menet a Városháza felé indul el, útközben bursch nótákat énekelnek. A Városházához érve felsorakoznak, eléneklik a szakok himnuszait. Meghallgatják a főigazgató, majd a polgármester búcsúztató szavait. Ezt követi a valétánsok búcsúbeszéde, amelyet az egyik Valéta Elnök mond el. A menet tovább halad a Vasmű úton egészen a Martinász szoborig, ahol eléneklik a Kohász Himnuszt. Ezután az Építők útján kígyózik tovább a Szalamander, majd a Táncsics úton, a főiskola bejáratánál állnak meg újra, elérve ezzel a végső állomást. Miután megállt a menet, és mindenki elfoglalta a helyét, rövid búcsúbeszéd után eléneklik a Gaudeamus és a Ballag már a vén diák című dalokat. A Valéta Elnökök ,,Vivat crescat floreat academia, vivant professores” felkiáltását, a tömeg háromszoros vivátja követi. Végül alapító igazgatónk, Dr. Molnár László a: Laci bácsi tiszteletére a Tavaszi szél című dal, majd a Himnusz hangzik el.
Ezen az éjszakán a végzősök felkeresik a kollégiumokban balekjaikat, és a búcsúzás hangulatában együtt iszogatnak és nótáznak velük. Ez az úgynevezett Szellemjárás.
A Valétabál hagyománya egy időben feledésbe merült Dunaújvárosban, de az 1999/2000-es tanév Valéta Bizottságai újra életre keltették. A bál folyamán a végzősök szertartásosan leveszik szalagjaikat. Ez a Valétánsok utolsó közös bálja.
A fent leírtak a jelenlegi dunaújvárosi formát tükrözik, a testvérintézményekben természetesen kisebb-nagyobb eltérések tapasztalhatóak.
A Kohász szakon a kohlenbrennerek Firmabúcsúztató Szakestélyt is rendeznek az őket keresztelő Firmáik tiszteletére.

Ifjúsági szervezetek, diáktársaságok 1948-ig

A Selmecre érkező diákság nemzetiségére, társadalmi helyzetére nézve egyaránt heterogén összetételű volt, ám a kor szelleméből fakadóan mégis a német elemek voltak a dominánsak a szokások és a nyelv tekintetében. Semmi furcsa nincs tehát abban, hogy az ideérkező fiatalok is – átvéve a német nyelvterületről érkező diákságtól – a maguk szokásait és nótáit is németes minta alapján alakították ki. Így vált az Akadémia hallgatósága egységes, összetartó közösséggé.
A Bergschola alapítását követő évtizedekben nem beszélhetünk szervezett diákéletről. A hallgatók az egyes nemzetek, nemzetiségek, országrészek szokásait hozták magukkal, egyedül a szertelen mulatozások, hajnalig tartó vigadozások kötötték össze őket. Gyakran botránkoztatták meg a helybelieket durva, erőszakos viselkedésükkel, a megszokottól eltérő életvitelükkel. A féktelen tivornyáknak nem egyszer elzárás, börtön lett a vége. A diákság életstílusa később szolidabb lett, a mulatozások mellett megjelent a tartalmas diákélet kialakításának igénye is.
A szervezett diákéletről szóló első írásos emlékek az 1820-as évekből származnak. Ezen írásokból megtudhatjuk, hogy ekkortájt alakult a Deutsche Gesellschaft in Schemnitz nevű ifjúsági szervezet. A társaságot a nyílt beszédű, kritikus, német egységtörekvéseket támogató flottisták alapították. (Vezetőik Karl Stegmayer, Julius Helms, Anton Pacher, Josef Russegger.) Ez a testület az ifjúság egészét képviselte és összefogta. Két törzshelyük az Arany Bányamécshez címzett kávéház (Kaffeehaus zum goldenen Grubenlicht, amelyet a fogalommá vált Flóris, teljes nevén Stelz Flórián vezetett 55 éven keresztül.) és a Schacht volt. Összejöveteleiket a városon kívüli Schacht (Akna) kocsmában tartották, hetente kétszer (szerdán és szombaton), hajnalig tartó sörözés és nótázás közepette. A társaságot a Selmeci Akadémiához való tartozás, a barátság, a kollegalitás érzése kovácsolta eggyé. A hallgatóvá válással mindenki a közösség tagja lett. Egészen pontosan, az első oktatási napokat megelőzően a társaság tagjává kellett válni ahhoz, hogy valaki később hallgató lehessen. Mint már említettük, ezt az Akadémiai oktatói is elfogadták, sőt szorgalmazták.
Az Akadémia hallgatói a legszigorúbb alá-, és fölérendeltségi viszonyban álltak egymással és csak az intézményben eltöltött évek számának gyarapodásával emelkedhettek a ranglétrán fölfelé.
Itt kell megjegyeznünk, hogy Selmecbányán Burschenchaft nevű diákszervezet nem létezett. Ezen kifejezés alatt az ifjúság jelentős részét magába tömörítő, német érzelmű, bursch eszméket valló társaságokat, a Deutsche Gesellschaft in Schemnitz-et és a Schacht-ot értjük, melyek a nagy német egyetemek Burschenschaft-jai mintájára szerveződtek.
Meg kell említenünk továbbá, hogy a bursch szónak két egymástól jól elkülöníthető jelentése van. Bursch alatt ma nem a selmeci Burschenschaftok híres-hírhedt tagjait, hanem a selmeci hagyományokat tiszteletben tartó, a hagyományok szerint élő megkeresztelt főiskolást, egyetemistát értünk.
A németes diákszokásokat ápoló szervezeteken kívül léteztek olyan körök, melyek az Akadémia kulturális életét igyekeztek fellendíteni. Ilyen például az Akadémia nevű társaság, mely könyvtárat működtetett, újságokat járatott, vagy az 1832-ben alapított Selmeci Magyar Olvasótársulat.
A szabadságharc elvesztése után egyedül a Fogadó az Arany Bányamécshez szabályzat és név nélküli társasköre maradt életben az addig virágzó diáktársaságok közül. A szabadságharcot követő megtorlások, valamint az udvar kísérletei az Akadémia újbóli németesítésére ismét a németajkú hallgatóság létszámának túlsúlyba kerüléséhez vezettek. Ez azt eredményezte, hogy újra egy bursch jellegű társaság életre keltése lett a hallgatóság túlnyomó részének célja. Míg a német-érzelmű hallgatók a nagy német eszmék megvalósításáért álltak a Burschenschaft zászlaja alá, addig a magyar, lengyel, olasz hallgatók a Habsburgok elleni harc érdekében tömörültek ide. 1858-ban megalakult a Schacht-egylet (Verbindung-Schacht), mely a teljes hallgatóság egységbe tömörítésének igényével lépett fel. Ez a Burschenschaft már közgyűléseket tartott, jegyzőkönyvet vezetett, újságot adott ki, klubot, könyvtárat hozott létre.
A társaság tagjai a kollegalitás (,,egy mindenkiért – mindenki egyért”) szellemiségében éltek. Aki a Burschenschaft tagja volt, az számíthatott rá, hogy társai nem hagyják magára, amikor beteg, vagy éhezik, mindig lesz olyan ember, aki segít a bajban. Ha bekövetkezett a legnagyobb tragédia, akkor a Schacht-egylet gondoskodott az elhunyt méltó elbúcsúztatásáról is. Selmecbánya közösségi életében is nagy szerepe volt a társaság báljainak, rendezvényeinek. Egymásért, a közösségért keményen kiálltak, ha voltak is belső nézeteltérések, kifelé mindig egységesnek mutatkoztak. A Schacht tagjait, szokásait a selmeci polgárok is tiszteletben tartották, ki szeretetből, ki félelemből. Aki vétett a társaság ellen – legyen az tag, vagy egyszerű selmeci lakos -, azt megbüntették. A legdurvább büntetés a teljes kiközösítés, a verschiess volt. Akire kimondták a verschiesst, azzal senki nem beszélhetett, nem tarthatta a kapcsolatot, aki mégis megtette volna, az ugyanúgy verschiessben részesült. Volt rá példa, hogy kereskedők mentek tönkre ezen büntetés miatt, így igyekezett mindegyikőjük jó viszonyt fenntartani az akadémistákkal. A Burschenschaft tagjainak megítélésére mindig is jellemző volt az a kettősség, hogy tisztelték őket bajtársiasságuk, szakmai elhivatottságuk miatt, de féltek a haragjuktól, vaskos diákcsínyeiktől.
A Schacht-egylet mellett újjáéledtek a különböző nemzetiségű diákszervezetek is. 1863-ban például létrejött a magyar Önképző- és Társalgókör. Ebben az időben Concordia és Casino néven német művelődési egyletek is alakultak, melyek fejlődése vezetett később – rengeteg harc után – az Akadémiai Ifjúsági Kör megalakulásához.
A fejlődés első lépése volt a Concordia és az Önképző Társalgókör egyesülése, Általános Társaság néven. De ez még nem képviselte az ifjúság egészét.
Az Akadémiai Olvasókör a Szőlő néven ismert Ertl-féle vendéglőben tartotta közgyűléseit 1871 óta. A társaság célja volt: a szakszerű önképzés, a testvéries együttélés, valamint a magyar nyelv és szokások életben tartása. Tag lehetett minden akadémista, aki nem tartozott a Schacht-egylethez. Ez egyértelmű szakítási kísérlet volt a német nyelvvel, a német szellemiségű diákszokásokkal. A tagok tisztségviselőket választottak. A közgyűléseket a Himnusszal nyitották meg, majd hivatalos beszámolók, felolvasások után szavalatok hangzottak el. Ezt vacsora, bor és cigányzene melletti mulatozás követte. A rendezvények egyik célja a magyaros és kultúrált diákszokások meghonosítása volt. Az akadémisták túlnyomó része a Schacht-egylethez tartozott, így az Olvasókör az 1870-es években elveszítette jelentőségét.
1875-ben – az Erdélyi Kör egyik tagjának temetésén elhangzott gyászbeszéd megindító és buzdító szavai hatására – több kisebb társaság egyesülésével megalapították a Magyar Társaságot. A társaság megtartotta zászlóavató ünnepségét, de még sokáig kemény csatákat kellett vívnia az Általános Társasággal.
A Schacht befolyását azonban nem tudták megtörni egészen 1877-ig, akkor is csak azért, mert a magyar kormány mindent betiltott, ami a német diákszokásokra emlékeztetett.
A Schacht-egylet az utolsó közgyűlésén – a külső kényszer hatására – heves viták közepette kimondta a saját feloszlatását. A Burschenschaft ezüst-zöld-ezüst színű, ,,Glück auf!” feliratú zászlaja, jegyzőkönyvei stb. a Szepesi Társaságra szállottak át. A Schacht majd húsz éves fennállása után 1877. február 3.-án ünnepélyesen eltemette jelképeit és kegytárgyait. A tagok a gyászszertartáshoz hasonlóan sörös korsóikat összetörték a hant felett. Az indulatok azonban a Burschenschaft feloszlása után sem csillapodtak.
A vita végül 1879-ben dőlt el, amikor is – hallgatóság és az Akadémia érdekeit szem előtt tartva – a Magyar Társaság és az Általános Társaság egyesült Akadémiai Ifjúsági Kör néven.
A társaság a Szentháromság téren önálló lakást bérelt, melyben konyha-, olvasó-, étkező-, stb. helyiségek voltak. Később székházat vásároltak. Az évek során a társaság megerősödött és az egész hallgatóságot irányító, jelentős tekintélyű diákszervezetté vált. A Schacht szokásait nem vetették el teljesen, csupán magyarosították azokat, valamint szakmai törekvéseit és diákéletét új elemekkel gazdagították. (Itt kerül a szakestélyek immár magyar nevű tisztségviselői közé a Háznagy, vagy ahogy ma hívjuk a Major Domus. A Schachttagból szakestély, a fuchsból balek lett, a bursch nóták mellett remekül megfértek a magyar nóták és a cigányzene is.)

A fenti társaságok mellett sok kisebb szervezet is tevékenykedett Selmecbányán. Ezek közül néhány:
Achademiai Athléte Club (10 sportág közül választhattak a hallgatók),
Menza Academica Egyesület (célja volt a hallgatókat étkezési segélyben részesíteni, ill. a jó és olcsó kosztot biztosítani),
Önképző Kör (a szépirodalmi és tudományos munkásság előmozdítására)
Ének- és Zenekör (az ének és zenekedvelők ill. művelők összefogása)
Selmecbányai Főiskolai Hegyi Zászlóalj és Sportlövő Klub (az akadémisták katonai szolgálatra való előkészítése)
Vidéki Körök (már többször volt szó róluk, céljuknak tekintették az ország egyes vidékeiről érkezett diákság összefogását). Pl.: Erdélyi Kör, Bánátia, Szepesi Kör, Dunáninneni Kör, Alföld-Tiszavidéki Kör, Szlávia.

Fontos megemlíteni a Steingrube Nakkösséget, amely feltehetően 1880-ban jött létre. Gyülekezőhelye a Steingrube városrészben fekvő Schmidt-féle kamara volt, és tagjai csak az ebben a városrészben lakók lehettek. Működésük Sopronban is folytatódott, egészen 1942-ig.
Írásba foglalták – igen tréfás és sokszínű – diákszokásaikat Korpás Julis (Corpus Juris) néven, amiben rögzítették tisztségviselőik tennivalóit is, vagyis egyfajta alapszabály szerepét töltötte be. Saját újságot adtak ki Bakterkürt néven. A bohókás társaság tisztségviselői az alábbiak voltak: Bíró uram, Főpenna, Kispenna, Esküdtek, Tanító, Kántor, Bakterok, Bojtár, Sintér, Baromorvos, stb. A Steingrube Nakkösség rendezvényein mindig nagy szerepe volt a jókedvnek, a felhőtlen mulatozásnak.

A Steingrube Nakkösség rendszeres összejövetelei:
Gyesznótor: a társaság tagjai számára rendezett disznóvágással egybekötött eszem-iszom mulatság.
Költöztetés: a Nakkösségbe való bekerüléskor az új tagot – nagy csinnadrattával (egész Selmec tudtára hozva a dolgot) szekéren, talicskán körbejárva Selmec utcáit – beköltöztették Steingrubéba.
Hivatalos Czé-czó: a társaság tulajdonképpeni taggyűlése mókás, kötetlen keretek között.
Ördögűzés: a ,,plébános” vezetésével a kora középkori ördögűzés szokását figurázták ki, a betlehemi vendégjárás mintájára.
Báld: a társasági tagok bálja, meghívott városi leányokkal.

1919. tavaszán az első világháború, és az emiatt kialakult politikai helyzet miatt az Akadémiának el kellett költöznie Selmecbányáról. 1919. első hónapjaiban érkeztek meg a Selmeci diákok és az oktatók az új székhelyre Sopronba. (Idézet a Sopron vármegye c. napilap 1919. március 5.-ei számából: ,,Víg kedélyt, vidám életet, meleg szívet hoztunk magunkkal, kegyelettel őrzött szokásokat, kollegalitást, igazi baráti szeretetet.”)
Az Ifjúsági Kör zavartalanul működött Sopronban is. A Kör legnagyobb érdeme, hogy meghonosította Sopronban a Selmeci diákhagyományokat annak ellenére, hogy az első világháború miatt kevés selmeci diák volt köztük, a hallgatók nagy része már Sopronban kezdte meg tanulmányait. Az Ifjúsági Kör vezetőségét évente választották, melyek az elnök, az alelnök, a titkár, az ellenőr, a pénztáros és a háznagy voltak. Az elnökválasztás hasonló ceremóniával, kampánnyal járt, mint régen Selmecen. Ebből is látszik, hogy az elnöki címet csak közismert, köztiszteletben álló személy tudta megszerezni. Az Ifjúsági Kör szervezte a főiskolások kulturális életét is, a szentháromság téri székházában olvasó-, könyvtár-, biliárd-, kártya-, étkezőszobákat tartott fent. A Kör hazafias rendezvényeket szervezett: március 15-én, október 6-án és Kossuth Lajos halának évfordulóján. Tartottak színi előadásokat, ismerkedési-, és búcsúesteket is. Működtették az Akadémiai Athléta Clubbot, a Menza Akademica Egyesületet, az Önképző Kört, stb. Az Ifjúsági Kör hű maradt a régi tradíciókhoz, őrizte a magyaros szellemiséget, a selmecbányai diákszokásokat.
A második világháború folyamán a hallgatóság mereven elutasította a náci ideológiát, eszméi mellet olyannyira kitartott, hogy még a legkeményebb büntetést, a verschiesst is alkalmazta a Volksbund tagokkal szemben. Az Ifjúsági Kör túlélte a második világháborút, hű maradt a selmeci eszmékhez, segítette a hallgatóságot a nehéz helyzetben.
Az ellentétek annyira kiéleződtek az Ifjúsági Kör és a kommunista ifjúsági szervezetek között, hogy 1948-ban a Kör kénytelen volt feloszlatni magát, megszűnt tehát az a szervezet, mely utoljára fogta át sikerrel a hallgatóság egészét.

A XX. század második fele – küzdelem a Hagyományok megmentéséért

A 40-es évek második felében a hallgatóság gondolatvilágát az újbóli átköltözéssel szembeni idegenkedés járta át. 1949. szeptemberében mégis megindult az oktatás Miskolcon.
A kommunista vezetés ,,reakciósnak” és idegennek bélyegezte, majd betiltotta a selmeci diákhagyományokat. 1951-ben tömegesen zárták ki a hallgatókat a selmeci hagyományok ápolása miatt. A betiltás tárgyai elsősorban a szakestélyek, a balek-firma viszony sajátosságai, az egyenruha viselete, és a Selmeci nóták többsége voltak.
Az ötvenes évek végén lassan megkezdődhetett a Selmeci diákhagyományok visszaállítása. A politikai helyzet azonban csak 1969-től tette lehetővé, hogy hagyományainkat ténylegesen ápolhassuk. Nagy előrelépés volt az 1962-63-as tanév, amikor a Miskolci gépészek szakestélyt tartottak és emlékgyűrűt avattak, kifejezve ezzel, hogy újra a selmeci diákhagyományok eszméi szerint szeretnének élni. A hagyományok visszaállításának másik mérföldköve az 1971-es vadászati világkiállítás volt, az erdészek ettől kezdve viselik újra a waldent.

Diáktársaságok napjainkban

A Selmeci Hagyományok követői napjainkban is szívesen hoznak létre olyan társaságokat, melyek egy szűkebb közösség céljait kívánják megvalósítani. Ezek a célok azonban harmonizálnak valamennyi hagyományőrző törekvéseivel, újabb színt, színeket visznek Hagyományainkba.

A selmeci hagyományok ápolására létrejött diáktársaságokat asztaltársaságoknak nevezzük. Asztaltársaságok általában olyan baráti társaságokból alakulnak, melyek fontosnak érzik, hogy a közösség életében ne csak passzív szemlélőként legyenek jelen, hanem aktív résztvevőként alakíthassák, fejleszthessék is azt. Ezek az asztaltársaságok szinte mindig zárt közösséget alkotnak, egy-egy asztaltársaságba bekerülni megtiszteltetés mindenkinek. Fontos megemlíteni, hogy itt a cél nem csak a felhőtlen mulatozás kell, hogy legyen. Egy asztaltársaság mások elismerését csak úgy vívhatja ki, ha a közösség életéhez érdemi cselekedetekkel járul hozzá. Mulatozáshoz, beszélgetéshez, kocsmázáshoz baráti társaságra és nem asztaltársaságra van szükség. Senki ne alapítson tehát ,,balhéból” asztaltársaságot, hiszen ezzel csak magát és baráti körét járatja le.

Az asztaltársaságok általában szigorú belső szabályokkal rendelkeznek. Ezek szabályozzák az asztaltársaság működését, a céloktól a tagfelvételig minden területen. A szabályokat általában alapító iratban fektetik le, és azokat a tagok magukra – és egymásra – nézve kötelező érvényűnek tekintik. Ezek a szabályok a legkülönbözőbbek lehetnek, erre kialakult szokások nincsenek. Van azonban néhány dolog, mely majdnem minden esetben megegyezik:
Az asztaltársaság megalakulásáról az alapító okiratban emlékeznek meg, és itt rögzítik az asztaltársaság szabályait.
Az asztaltársaság nótát választ magának (általában a selmeci eredetű diáknóták közül). A nóta kiválasztásánál sok szempont játszhat szerepet. Egyes esetekben azért esik erre vagy arra a nótára a választás, mert a nóta szellemisége, mondanivalója megfelel az asztaltársaság céljainak, máskor csak kedvelik az adott nótát a tagok. Ezt a nótát ezután az asztaltársaság tagjai felállva, begombolkozva, kellő tiszteletadással éneklik.
Az asztaltársaságok alkalmanként szakestélyeket szerveznek. Ezek lehetnek szűk körűek, de lehetnek nagy létszámúak is.
Az asztaltársasági tagok az átlagosnál nagyobb ,,selmeci kötődéssel” rendelkeznek. Egy asztaltársaság tagjának lenni mindig felelősséggel jár. A tagság létrejötte után a tag tettei már nemcsak saját magának szólnak, sikerei a társaság sikerei is, kudarcai, kifogásolható magatartása az asztaltársaság hírnevét is csorbítják.
A következőkben megemlítünk néhány asztaltársaságot. (A felsorolás a jelenleg működő, ismertebb asztaltársaságokat tartalmazza. Elképzelhető, hogy néhány év múlva egy-kettő közülük – legyen az új, vagy régi – felbomlik, feledésbe merül, ezzel egyidejűleg pedig új, nagyobb aktivitást mutató társaságok színesítik majd a palettát. Ez egyáltalán nem sajnálatos, sőt kimondottan hasznos. A felnövő új generáció saját ötleteivel, szokásaival tovább élteti azokat a hagyományokat, mely oly sok kedves évet szerzett Firmáiknak.)

Sopron: Fröccsöntő Sasok, Körszakállúak Társasága, Selmeczi Társaság
Miskolc: Dudujka Völgyi Rókák
Székesfehérvár: Selmeci Szalamandrák
Dunaújváros: Sztálinvárosi Leopárdok, Csalódott Kenyér Asztaltársaság (CSAK), MISEL, Kollegalitás Asztaltársastág (K.A.T.), stb.

Nem igazi diáktársaság, de itt kell megemlíteni a dunaújvárosi Alma Mater Kört is. Célja a végzett hallgatók összetartása, a velük való kapcsolattartás. Ennek érdekében évente megrendezik az Alma Mater Találkozót és Szakestélyt. Ide a 10, 20, 30 éve végzett hallgatókat hívják meg, akik ekkor nem csak egymással találkozhatnak, hanem megismerkedhetnek az intézmény mai életével is.

Egyenruháink
(A K.A.T. által készített összeállítás)

A bányász egyenruhák

A magyar bányászat története körülbelül a honfoglalásig vezethető vissza, legkiemelkedőbb ágazata az ércbányászat volt. A bányászok nehéz fizikai munkát végeztek, amelyhez már a legrégebben készült bányászruhák is alkalmazkodtak. Az egyenruha az idők folyamán többször és többféleképpen módosult, mind színeiben, mind pedig szabásában. Leginkább az egyszerű, arany ill. ezüstgombokkal és sújtásokkal ellátott fekete ruha terjedt el. A díszruhák a munkaruházatokból alakultak ki, néhol divatból, máshol a földesúr parancsára készíttettek díszegyenruhákat a bányászok. Volt példa arra is, hogy egy földesúr a lánya esküvőjére készíttetett bányászainak új díszegyenruhát, ezzel is fitogtatva gazdagságát.
A bányászok egyenruhái sokáig nem voltak egységesek, mivel nem előírások szabták meg azok formáját, hanem az adott környék hagyományai. A hajdani ruhák valóban a munkaruha szerepét töltötték be, céljuk az volt, hogy védjék viselőjüket a kőhullástól, a portól, a nedvességtől valamint a zúzódásoktól és a horzsolásoktól. Ezek a ruhák gyakran apáról fiúra szálltak.
Az idők folyamán aztán kialakult négy fő irányzat:

• bibertárói ruha
• tiroli fehér ruha
• fekete freibergi viselet
• magyaros ruha

Az egyenruhák fejlődése Selmecbányán

A történelmi Magyarországon a magyaros ruhatípus terjedt el. Ezt a ruhát mind a vájárok, mind a bányatisztek hordták, ebből alakult ki később a selmecbányai egységes diákegyenruha.
Kezdetben (1892-ig) itt is fellelhető volt mind a négy típus, hiszen Európa minden tájáról érkeztek ide diákok, magukkal hozva vidékük bányász viseletét. Ezek a ruhák fajtától függetlenül az önkéntes összetartozást jelképezték. Először az ifjúsági egyesületek, a Burschenschaftok próbálták egységesíteni, majd a magyarérzelmű Ifjúsági Kör próbálkozott ugyanezzel.
Az 1820-as évektől a Burschenschaft a régi német viseletet hordta. Ez fekete nyitott zubbony, mellénnyel, hozzá lapos fekete sildes tányérsapkát viseltek. A jobb vállukon egy ezüst-zöld-ezüst szalagot vetettek át, amelyre alias nevüket és a beiratkozásuk évszámát hímezték. A magyar nemzetiségűek erre keresztbe egy piros fehér zöld szalagot varrtak.
A Kiegyezés utáni Akadémia diákjait magába foglaló Ifjúsági Kör új viseletet kezdeményezett. Ez az új viselet a gruben és az aufhauer volt, amelyet 1892-ben az Erdész Palota átadásakor rendeletileg egységes egyenruhaként fogadott el az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE). Ekkor nyerték el egyenruháink mai formájukat, amit megszakítás nélkül hordhattak a diákok egészen 1951-ig, amikor is a kommunista diktatúra üldözni kezdett mindennemű diákszerveződést, így egyenruháink viselését is betiltotta.
1971-ben a Vadászati Világkiállítás alkalmával a soproni diákok talpraesettségének köszönhetően újra legalizálták az egyenruháinkat.

Az aufhauer (auf)

Az auf bányász díszegyenruha, amit a bányászok kizárólag ünnepi alkalmakkor viseltek (pl. szakestély, Istentisztelet, temetés, Szalamander). Az idők folyamán az auf az utódszakok hivatalosan elfogadott egyenruhájává vált, tehát a bányász, kohász, gépész, szervező, műszaki tanár, gazdász és műszaki menedzser szakoké.

Az auf jó minőségű, fekete – kivéve a szervező és gazdász szakot, ahol kék – posztóból készült zárt zubbony. Jellemzője az állógallér és a paszomány, melyek a szaknak megfelelő színű bársonyból készülnek. A gallér két oldalán egy-egy pickhammer (állományjelző) található. Az auf öt arany vagy ezüst, pickhammerrel díszített gombbal gombolódik. A baloldali vállon egy kisebb gomb helyezkedik el, amelyhez egy sapkatartó zsinór kapcsolódik. A bal felkaron a szaknak megfelelő színű pajzs van, azonos színű zsinórral körbezárva. A pajzs megmutatja a hallgató eddigi tanulmányi előmenetelét oly módon, hogy minden megkezdett félévet egy fél vízszintes csík jelez. A sikertelen félévet függőleges csík jelzi úgy, hogy azon a vízszintes fél csíkon megy át, amely a nem teljesített félévet jelképezi. A frissen végzettek a pajzsra hímeztetik tanulmányaik befejezésének évszámát.
A századelőn ezek az egyenruhák még zseb nélkül készültek, de manapság gyakorlati okokból mind külső, mind belső zsebekkel vannak ellátva. A külső zsebek nyílása fölött a szaknak megfelelő színű bársonycsík található. Némely műszaki tanár és szervező aufon hátul található egy hasíték, amelyen egy szaknak megfelelő színű bársony van két gombbal rögzítve.
Az auf tartozéka az ún. selmeci sapka. A selmeci sapka fekete színű, elejét illetve hátulját hat kis pickhammeres arany gomb díszíti, amelyek között aranyszínű zsinórt vezetnek át. A sapka oldalán egy pickhammer, kerületén pedig egy szaknak megfelelő színű zsinór fut. A sapkát úgy kell hordani, hogy a pickhammer a baloldalra kerüljön. Korábban a selmeci sapka alatt a huszárcsákóra hasonlító fejfedőt értettük, melyet még a Sopronba költözés után is viseltek.
A sapkát miután levettük, az auf bal vállán található sapkatartó zsinórhoz rögzítjük az állományjelzővel felfelé, nyílással befelé. Ezt a zsinórt korábban lovassági vállzsinórnak nevezték, ma a sapka megtartására szolgál.
Az aufot teljesen összezárva, esetleg a felső két gombját begombolva, vagy teljesen szétnyitva hordjuk. Kizárólag fekete nadrággal, fehér inggel és fekete cipővel viseljük. Sokan nem tudják, vagy nem alkalmazzák az idősebbek közül sem, de az aufot felülről lefelé gomboljuk be, alulról felfelé pedig ki.

A gruben

A gruben eredetileg bányász munkaruha volt, ami a szabásán és a kialakításán is látszik. Ezt az fajta egyenruhát csak bányászok és kohászok hordhatják. Durva, vastag, fekete anyagból készült, derékban szabott, lefelé bővülő, hátul felhasított rövid zubbony. Elöl eredetileg nyolc, manapság már csak öt arany gomb található. A felhasítás mentén három, szintén aranyból, vagy ezüstből készült gomb díszíti. Az aufhoz hasonlóan állógallérja és paszománya a szaknak megfelelő színű bársonyból készül. Különös ismertetőjele a vállmagasítás és a vastag válltömés. A válltömés megakadályozta, hogy a szerszám leessen a vállukról. Mindkét felkaron és a vállban is erős tömések voltak, amik megóvták testi épségüket, mikor csillét toltak, vagy gerendát cipeltek. Rossz nyelvek szerint a gruben arra is alkalmas volt, hogy egy hosszú éjszaka után a burschok nem magukat horzsolták le a szűk utcákon, hanem a házak falát.
A grubenhez is fekete nadrágot, fekete cipőt, vagy csizmanadrágot és csizmát hordanak, illetve selmeci sapkát. A grubent melltől lefelé gombolják be vagy teljesen zártan, illetve nyitottan hordják.

Az egyenruhák színeiből megállapítható, hogy viselőjük melyik szak hallgatója. Tehát:

• Bányász: fekete alapon fekete paszomány
• Kohász: fekete alapon meggypiros paszomány
• Gépész: fekete alapon sötétkék paszomány
• Műszaki tanár: fekete alapon barna paszomány
• Szervező: kék alapon kék paszomány
• Gazdász: kék alapon zöld paszomány
• Műszaki menedzser: fekete alapon acélszürke paszomány

A bányász és kohász szakos hallgatók mind aufhauert, mind grubent hordhatnak, míg a többiek kizárólag aufot.
A fémkohászoknak és egyes bányászati ágak képviselőinek voltak más színű egyenruháik is, de ezek ma már nem léteznek.

Ipari auf

A bánya- és kohómérnökök a tanulmányaik végeztével ipari aufot készíttethetnek. Ez az egyenruha az OMBKE hivatalos egyenruhája. Napjainkban a gépészmérnökök is hordhatnak ipari aufot.
Ez az egyenruha, egysoros, fekete színű, három gombbal gombolható és nyitott nyakú. A gallér hátsó része és a zsebfedők a szaknak megfelelő színű bársonyból készülnek. A kézelő felett a bársony pánton öt, pickhammerrel díszített, kis gomb van. A felkaron a szaknak megfelelő színű bársonyon egy pickhammer található, amely körül mindenkinél egyforma fekete zsinórozás és rojt van. Szintén fekete nadrágot és alkalmi cipőt viselnek hozzá. A fehér inghez – a szakmának megfelelően – fekete, illetve meggypiros nyakkendőt kell kötni. Télen köpenyt hordhatunk hozzá, ami négy nagy gombbal gombolódik.

Erdész egyenruhák

Az erdészeknél sokféle egyenruha létezett, és létezik a mai napig. Ezek közül 1892-ben (a bányász egyenruhákkal együtt) a waldent és az atillát egységes viseletként fogadták el. A walden a hétköznapi viseletük volt, az atilla pedig az ünnepi, díszegyenruhájuk.
A walden őzbarna színű anyagból készült, derékban szabott, hátul felhasított rövid zubbony. Elöl öt, erdészcsillaggal díszített arany-gomb található. Hátul a hasítékot három-három gomb díszíti. Az aufhoz hasonlóan állógallér és paszomány jellemzi, melyek a szaknak megfelelő színű bársonyból készülnek. A galléron egy-egy erdészcsillag, a kézelőn három-három kis erdészgomb található. A waldenhez fekete cipőt, fekete nadrágot, vagy csizmanadrágot hordanak csizmával.

Az erdészek díszegyenruhája az atilla, amely palackzöld vagy fekete színű anyagból készült, derékban szabott, állógallérú, alulról felfelé hosszabbodó hét aranypaszománttal gombolható. A kézelő fölött és hátul vitézkötések, valamint aranyzsinór-fonatok díszítik. Az atillát csak aranykötéses csizmanadrággal és csizmával hordják.

A soproni és fehérvári egyenruhák színei:

• Erdész: őzbarna alapon zöld paszomány
• Faiparos: őzbarna alapon fekete paszomány
• Geodéta: őzbarna alapon kék paszomány

Mindhárom szak egyenruhája a walden, atillát kizárólag az erdészek hordanak.

Az egyenruhák tartozékai

Az egyenruhákhoz számtalan kiegészítő tartozik, vagy tartozott például a csuklya, a farbőr, vagy a bányajáró bot.
A csuklya kemény bőrből készült füles sapka, amely a bányász fejét védte a lehulló kövektől, törmelékektől és szűk tárnák kiálló köveitől. A vágatok magasságának növekedésével a csuklya is eltűnt.
A farbőr kemény disznóbőrből készült, hosszúkás, fél ellipszis alakú, bőrszíjjal derékra erősíthető tartozék, amely forgatható volt a derékon. Eredetileg kettős szerepe volt. Hátulra fordítva az ülepüknél lógott le, ilyenkor a vágatokban való lecsúszáskor védte a hátsó felüket. Előre fordítva a bányafejtéskor lepattanó kövektől védte a bányászt. A balekkeresztelő szakesteken a balekjelölteknek ezen kellett átugorniuk. Ez a szokás Sopronban máig is él. Ma már háttérbe szorult a farbőr viselete, de nemrég még a bányász foglalkozás szimbólumaként viselték.
A bányatisztek fontos eszköze volt a bányajáró bot, amelyet két dologra is használtak. A bot fejének az egyik fele kalapácsban végződik, a másik pedig kanálban. A kalapácsszerű részével a laza kőzeteket kopogtatták le, így vizsgálva a járat biztonságát, míg a kanalas végével ércmintát tudtak venni lehajlás nélkül. A bányajáró botok ma már csak dísztárgy szerepét töltik be, diákegyenruhák igen kedvelt tartozékaként. Sokan hordanak egyenruhájukhoz fokost is, ami tradicionális magyar fegyver, Selmecbányán az erdészek mindennapos munkaeszköze volt. Divatos kelléke az egyenruhának a hosszú szárú pipa is, mely a XIX. századi szokásokat idézi.

A fegyverviselés még a középkorba visszanyúló tradíción alapszik. A folytonos háborúkra, állandó török veszedelemre tekintettel rendelet írta elő, hogy a bányászok kardot és puskát kötelesek hordani. Fegyverrel kellett megvédeniük a bányát, a bányász településeket, a kitermelt érceket, fémeket és önmagukat is a portyázó törökök és rablók ellen. Például a selmeci bányabíró 1648-ban elrendelte, hogy mindig kéznél legyenek a fegyverek és a templomba, vagy a bányabíróságon a tisztelet megadása miatt kössék fel kardjukat.
A fegyverviselést a bécsi udvari kamara 1822-ben rendelettel tiltotta meg, mert többször nem megengedhető módon használták (például párbajra). 1849-ben Klauzál Gábor ipari miniszter a bányász szabadságjogokkal együtt eltörölte a fegyverviselést, viszont a kard viselését a bányatiszteknek hivatali, beosztásbeli kellékként meghagyták. Ettől kezdve a kétkezi munkát végző bányászok csak bányajáró botot használhattak. A jogfolytonosság elvén a mérnököknél és az akadémistáknál a díszkard viselése a díszegyenruhához 1945-ig kötelező volt.

Címerek, foltok

A mindenapi viselet során az egyenruhák megkoptak, kilyukadtak, de nem cserélték le azokat, hanem foltokat varrattak fel rá. Ezeket a foltokat csakis leányok varrhatták fel az egyenruhákra. Ezek eleinte a ruhával megegyező színűek voltak, majd egyre színesebbek lettek. Szokássá vált, hogy ebben az estben az akadémisták szívükhöz közelálló szimbólumot, például az alias nevüket, címereket, kedvenc nótájuk címét vagy egy-egy sorát, stb. varrattak fel az egyenruhájukra. A foltok egyike, a Tempus folt különös jelentősséggel bírt, ez piros, szív alakú volt, amit arany szegéllyel és aranyszínű Tempus felirattal díszítettek; szívük fölött viselve azt. E foltot a diák jövendőbelije varrta fel, ezzel jelezve azt, hogy a kedvese szíve már foglalt. A Tempus megszegése a legsúlyosabb büntetést, a verschiss-t vonta maga után. A Tempus folt felkerülése eljegyzéssel volt egyenértékű; hagyománya a mai napig él, jelentése változatlan.
Manapság a foltok túlnyomó része viselője számára különleges jelentéssel bír. Ez lehet egy nevezetes esemény, egy társasághoz való tartozás, vagy egy barátság jelképe. Ezek az egyén számára oly kedves foltok teszik az egyenruhát egyedivé. Egy öreg Firma tucatnyi folttal tarkított aufja balekjainak szemében maga a történelem.
Gyakran megtalálható az egyenruhákon a szak címere. E büszkén viselt folt jelzi a szakma tiszteletét, a diák elhívatottságát, szeretetét szakmája és társai iránt.
Napjaink egyenruháin igen gyakori folt Selmecbánya címere, amely legjobban jelképezi a négy testvériskola összetartozását, testvériségét. Megtalálhatóak lehetnek ezen kívül az Alma Mater városának, valamint a diák szülővárosának, -falujának címerei.
Néhány öreg firma aufján, grubenjén látható még az ME-DFK folt. Ennek az oka az, hogy iskolánk 2000. január elsejéig a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kara volt. Így a még ME-DFK-án kezdett diákok szívében ezen a néven él az Alma Mater.
Sok diák büszkén viseli a magyar címert egyenruháján, amely mutatja a hagyományőrzésen belüli nemzeti identitását, hazaszeretetét.
Helyet kapnak az egyenruhán az asztaltársaságok, baráti körök foltjai is, amely az iskolán belüli kisebb csoportok összetartozását jelképezi.
A foltokon kívül a felső zseb körül láthatók még kitűzők, jelvények, ezek is mind egy-egy emléket hordoznak.
Mint látható az egyenruháról a pajzson keresztül leolvasható a viselője tanulmányi előmenetele, végzési ideje, foltjairól, kitűzőiről pedig egyéniségének legfőbb jellemzői.
Álljon itt most néhány szó azzal kapcsolatban, hogy ki, milyen körülmények között viselhet egyenruhát. Mint korábban említettük, a balekkeresztelő után a baleknak joga van az alias név, a szakgyűrű és az egyenruha viselésére. A sikeres balekvizsga feltételezi, hogy az illető már kapott egyfajta képet a Selmeci Hagyományokról, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy megértette és átérezte annak jelentősségét. Ebből kifolyólag régebben csak azok készítethették el az aufjukat, akik már az első szigorlatukat letették. Ma – az oktatási rendszer miatt – ezt már nem lehet megvalósítani, de általában a kohlenbrennerek varratnak egyenruhát. Elképzelhető az is, hogy valaki már balekként szeretne aufhauert viselni, de a későbbi kellemetlenségek elkerülése végett kérje ki a keresztszüleinek, valamint a Valéta Elnökének a véleményét.
Dunaújvárosban az egyenruhát kölcsönkérni, kölcsönadni igen ritka esetben szokták. Ha erre mégis sor kerül, akkor kizárólag olyan embertől szabad elkérni az aufját, aki ugyanazon szak hallgatója. A kölcsönadó személyéhez kötődő foltokat (Tempus folt, asztaltársasági folt, stb.), valamint a pajzsot ilyenkor kötelező letakarni, vagy akár lefejteni.
Az egyenruhát nem hordani, hanem viselni kell.
Az auf idővel a bursch részévé válik, aki felveszi az abban a pillanatban az egész hagyományőrző közösség képviselője lesz, tettei a többiek megítélését is befolyásolják.

Szakestélyek

Néhány bevezető gondolat nem csak pogányoknak

A szakestély a Selmeci Diákhagyományok követőinek egyik legfontosabb rendezvénye. Hangulatát évszázadokon keresztül megőrizte, formáját tekintve többé-kevésbé változatlan maradt. A szakestély mindig egy adott embercsoport (szak, baráti kör, egy vállalat selmeci utódintézményben végzett dolgozói stb.) rendezvénye, mely az érintettek összetartozását, barátságát hivatott kifejezni, erősíteni.
A szakestély egy Selmec szellemében megkeresztelt ember számára mindig ünnep. A barátság, a kollegalitás, az egymáshoz tartozás ünnepe. Egy szakestre meghívást kapni mindig nagy megtiszteltetés. Éppen ezért mindenkire nézve kötelező az ünnephez méltóan viselkedni és felöltözni. Aki ezt nem teszi meg az nem méltó a közösség bizalmára és szeretetére. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a szakestély olyan rendezvény, mely minden résztvevőtől bizonyos fokú aktivitást igényel. Nem követendő tehát az a rossz példa, amikor valaki beül egy szakestélyre és arra vár, hogy őt szórakoztassák; éppen ellenkezőleg: a szakestély varázsa pont abban rejlik, hogy minél több ember készül komoly vagy vidám, de mindenképpen a szakestélyhez kapcsolódó és fényét emelő felszólalásokkal.
A szakestélyen minden világi rang, cím beosztás érvényét veszti, mindenki egyenlő. Minden kérdésben a szakest által választott Elnök szava dönt, rajta kívül csakis az általa kiválasztott tisztségviselőknek van megkülönböztetett szerepük.

A szakestély elődje: a Schachttag

A szakestek kialakulásáról kevés adatunk van, de valószínűsíthető, hogy az Akadémia diákjai, és oktatói közti eleinte szakmai, később kötetlen megbeszélésekből alakultak ki. Ezek a megbeszélések komoly és vidám témák megtárgyalásából, majd az est előrehaladtával közös nótázásból és italozásból álltak.
A XIX. század elején már jellemző volt a mostani lebonyolítási rend, találkozhatunk a tisztségviselők és a szakest dalainak többségével is. A szakestek helyszíne a Burschenschaft törzshelye, a Schacht-kocsma volt, az eredeti elnevezés a Schachttag is erre utal. A sárgára meszelt épület eredetileg a Neuschacht, más néven az Erzsébet-akna rendelő helyisége volt. A kocsma részt az 1810-es években alakították ki. A Schacht-hoz vezető út igen meredek, télen pedig a jegesedés miatt szinte életveszélyes volt, de az épület mellett szólt az az érv, hogy kívül esett a város közigazgatási határán, így nem zavarhatta meg senki a burschok féktelen mulatozásait. Az épület szemöldökgerendájába a ,,Tempus” szót vésték, mely azt jelentette, hogy csak az akadémisták, illetve tanáraik tehették be lábukat a Schachttagokra. A bejárattal szembeni falat egy freskókép díszítette, melynek közepén a Burschenschaft himnuszának, a Gaudeamus-nak az első versszaka volt olvasható, valamint számtalan bányász és erdész nótát is felfestettek a falakra.
A Schachttagokat szerdánként és szombatonként tartották. A szakestélyek előtt az ún. Saufcomisarium (vigalomhírnök) végigjárta a szórakozóhelyeket és a diákkamarákat (diáklakóhelyeket) értesítve a burschokat a szakestély időpontjáról.
A Schachttagon minden világi cím és rang érvényét veszítette, minden a választott Elnöknek és tisztségviselőinek utasításaitól függött; ugyanúgy, mint ma.
A Schachttag intézménye a Schacht-társaság feloszlása után sem szűnt meg, csak az új irányzatok, a magyarosítás előtérbe kerülésével neve szakestélyre változott. Fordítások híján a burschnótákat továbbra is németül énekelték, de nem volt idegen a cigányzenével kísért magyar nóta sem az akkori szakestélyek hangulatától. Ekkortájt fordították le magyarra az egyes tisztségek elnevezését, valamint ekkor vált a fuchsból balek. Ezekben az években került a tisztségviselők közé a háznagy (ma Major Domus), aki a szakestély rendjéért volt felelős.
A szakestélyek tisztségviselőit és lefolyását tekintve azóta is számtalan változás történt, de alapjaiban máig megőrizte XIX. század eleji tartalmát és formáját. A szakestek ugyanúgy a felhőtlen szórakozást jelentették kétszáz éve, mint ahogy jelentik ma is, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egymást végighallgatni, egymással kapcsolatot tartani csakis úgy lehet, ha nem az italozást tekintjük elsődleges célnak.

A szakestélyek menete

A szakestélyen csak az vehet részt, aki invitációs cédulát kap, illetve vásárol. Ilyenek lehetnek iskolánk, illetve testvérintézményeink megkeresztelt polgárai esetlegesen vendégek.
Invitációs cédulát 1971. szeptemberében Budán, a Normafa Vendéglőben tartott szakestélyre készítettek először. A meginvitált személyek a szakestélyre érkezvén elfoglalják a helyüket. A korábban érkezők asztalnak döntött székkel, illetve Tempus feliratú cédulával jelezhetik, hogy ők ott kívánnak helyet foglalni. A szakestély berendezése két emelvényen álló asztalból, valamint az ezek között merőlegesen elhelyezkedő asztalsorokból áll. Az egyik emelvényen a Praesidium asztala, a szemköztin pedig a Kontraasztal található. Ezekhez nem ül senki, mert e helyek tulajdonosai (elvileg) csak később válnak ismertté.
Az invitációban jelzett időpont elérkezésekor lekapcsolják a világítást, majd a Cantus Praeses intonálja (előénekli) a Sza- sza- szakestély című nótát. A nóta kezdetekor a Szakestély résztvevői meggyújtják az asztalaikra helyezett gyertyákat, és aki még nem tette volna, az leül a helyére, miközben valamennyi résztvevő bekapcsolódik a nótázásba.
A következő dal az Elnökválasztó. Itt derül fény a Praeses kilétére. A ,,Nincs még nékünk Elnökünk” kezdetű strófa elhangzása után szellemes bekiabálások hangzanak el, javaslatot téve a szakestély Elnökének személyére. A megfelelő visszhangot (pfújolást vagy néha vivátolást) követően a Cantus Praeses a ,,Nem lesz nékünk Elnökünk” kezdetű versszakkal folytatja nótáját. Addig tart ez a procedúra, amíg valamelyik résztvevő, vagy a Cantus Praeses meg nem nevezi a szakestély Elnökét. Erre a szakestély ,,Vivát!” felkiáltással és asztalon dobolással reagál. A Cantus a ,,Van már nékünk Elnökünk” kezdetű versszakot intonálja miközben a frissen választott Praeses kimegy a Praesidium asztalához, meggyújtja gyertyáit és felveszi az Elnöki szalagot. A leendő Cantus Praeses elénekli a Dal az Elnökhöz című nótát. Válaszképpen az Elnök szájából felhangzik a Praeses dala (mindkét nóta utolsó két sorát közösen éneklik a jelenlévők). Ezek után az Elnök kijelöli a szakestély tisztségviselőit, majd utasítja a Cantus Praesest, hogy intonálja a szakok himnuszait. A himnuszokat a szakestély résztvevői eloltott gyertya mellett felállva, begombolt ruházatban éneklik végig. Ezt követően az Elnök a Selmeci szakok és utódszakok felvirágoztatására háromszoros ,,Vivát!”-ot rendel el. Ezután ismét az Elnök szavai következnek: ,,Szakestély leül, gyertyát gyújt!”. Amikor a szakestély elcsendesedik, a Major Domus ismerteti a Házirendet.

A Házirend általában tartalmazza az alábbiakat:

• a szakestély célját
• a szakestély megszólítását
• a szakestély szent italát és a hozzá tartozó vezényszavakat
• valamint az általánosan elfogadott viselkedési normákat

Szakestélyen szót kérni magasba emelt, ökölbe szorított jobb kézzel, ,,Vocem preco!” felkiáltással lehet. A Praeses ,,Habeas” illetve ,,Non habeas” válasszal adhatja meg a szót, illetve utasíthatja vissza a szókérést. A helyet elhagyni, mellékhelyiségeket látogatni magasba emelt, ökölbe szorított bal kézzel lehet.
A szakestélynek minden esetben van szent itala, melynek fogyasztása mindenkire nézve kötelező. Akinek ez ellen kifogása van, az kérhet a Praesestől ,,impotenciát”. Az Elnök ilyenkor bizonyos feltételek mellett engedélyezi másfajta (akár alkoholmentes) ital fogyasztását. A szakestélyen haragnak és sértődésnek helye nincs. Ha két résztvevő összeszólalkozik, akkor sör- illetve borpárbajban rendezhetik a vitás kérdést. A párbajt az Elnök vagy az általa kijelölt idősebb Firma vezeti le. A felek egymásnak háttal állnak, majd miután a levezető azonos szintre hozta kupájukban az ital mennyiségét, az ,,Ajakhoz! Garatra! Eks!” vezényszavakra ekset isznak. A párbaj győztese az, aki először fordítja a feje fölé az üres kupát. A vita eldőlt, folytatásnak helye nincs. Ezeket a kérdéseket szintén a Házirend szabályozza.

Miután a Major Domus ismertette a Házirendet, a jelenlévő legidősebb Firma aláírásával és a szakestély szent italával hitelesíti azt.
A kupás szakestélyekre általában kupás és kupa nélküli meghívót is lehet vásárolni. A kupákat a szakestély előtt lehet átvenni, majd azt egészen a kupaavatásig magunk előtt az asztalon, szájjal lefelé fordítva kell elhelyezni. A kupákat egy, az Elnök által felkért személy avatja fel, kisebb méltató beszéd mellett. Ettől kezdve a résztvevők már ihatnak a kupából, annál is inkább, mivel a Praeses ilyenkor elrendel egy ekset a kupaavatás tiszteletére.
Ezek után a szakestély a vendégek köszöntésére, üdvözlésére elénekli a Vendégköszöntő nótát.
Ezen a ponton elkezdődik a szakestély egy kötetlenebb része, melyben komoly és vidám felszólalások, nóták következnek; fény derül az Etalonrészeg szövegére is. Az Elnök, ha úgy ítéli meg, elrendelhet néhány perc Silentium Ekset, mely régen egy szakest alatt többször is előfordult. Ilyenkor szabad kötetlenül társalogni, megszabadulni az elfogyasztott italtól stb. A szünet végét Dunaújvárosban a Steingrube induló jelzi.
A Silentium Ekset követően valósul meg a Szakest tényleges célja (pl.: Balekkeresztelés, Szalagavatás, Gyűrűavatás).
Ezt követi a szakestély sokak szerint egyik fénypontja, mikor a Pater Krampampuli a Fuhrwerkek segítségével behozza a krampampulit, miközben a szakestély a Krampampuli című nótát énekli. Ezt követően az Elnök által kijelölt személy minősíti e remek, diákok által igen kedvelt nedűt.
Elméletileg egy szakestély akkor ér véget, ha az Etalonrészeg nem tudja elmondani a szövegét. (Mivel a szakest nem fulladhat a jelenlévők részegségébe, ezért az Elnök, ha úgy ítéli meg, hogy lazul a szakestély fegyelme, utasítani szokta az Etalonrészeget, hogy rontsa el a szövegét.) Ha ez megtörtént, akkor az Elnök utasítja a Cantus Praesest, hogy intonálja a Szakestély végére illő nótákat. Ezek Dunaújvárosban a Gaudeamus Igitur és a Ballag már a véndiák. (A jelenlévők a Gaudeamus második refrénjénél eloltják a gyertyákat, és felállva énekelnek tovább, majd a Ballag már a vén diák kezdeténél összekapaszkodnak. Az utolsó hangok után ismét mindenki vigyázzban áll, és az Elnök szavaira figyel.) Ezután az Elnök a következőket mondja:
,, Vivat, crescat, floreat Academia! Vivant professores!”
Ezt háromszoros ,,Vivát!” felkiáltás követi, majd az Elnök újból magához ragadja a szót:
,, Ezennel a Szakestély hivatalos részét bezárom, szabadfolyást engedélyezek mindennemű ételnek és italnak!”
Ezután a szakestély – immár felkapcsolt villany mellett – elénekli a Szakestély végére című nótát, megkezdve ezzel a szabadfolyást. A továbbiakban nótázás, iszogatás, anekdotázás folytatódhat, mely reggelig is eltarthat.
A fent leírtak egy része természetesen szakestenként eltérő lehet, hiszen nincs két egyforma szakestély, de a keret állandó, változatlan. Azonos azzal a több mint 250 éves tradícióval, amelyet az Alma Mater hallgatói alkottak meg Selmecbányán.

A szakestély szalagos tisztségviselői:

Praeses (prézesz): a szakestély Elnöke, kinek szava és személye szent és sérthetetlen. Feladata a szakest levezetése. Szalagja fehér színű.

Major Domus (major domusz): a szakestély háznagya. Feladata a szakestély megszervezése, és szükség esetén az Elnök helyettesítése. Az Elnök bal oldalán foglal helyet, szalagja kék színű.
Selmecbányán, mint ahogy ebben a fejezetben már utaltunk rá, a Major Domus feladata a szakestély rendjének fenntartása volt.

Fuchsmajor (fukszmajor): balekcsősz. Feladata a szakestélyen a rend és fegyelem fenntartása. Nagyobb szakestély esetén az Elnök kijelölhet segéd Fuchsmajort. Szalagja fekete színű. A Fuchsmajor ,,Silentium!” szavára minden résztvevő köteles csendben maradni.
A legnagyobb szégyen az, ha valaki képtelen szakestélyhez méltóan viselkedni, és a Fuchsmajornak ki kell vezetnie. Ilyenkor a Fuchsmajornak jogában áll akár az illető kupáját is összetörni, mintha meg sem jelent volna a szakestélyen.
Annak idején Selmecen, ha egy pogány fel kívánt szólalni a szakestélyen, először a balekcsősznek kellett szólnia, és ő, mint egy tolmács közvetített az Elnöknek. Mivel az ő fennhatósága alá tartozott a balekság, ezért ő látta (láttatta) el a Firmák asztalát sörrel. (Ekkor étel és más ital még nem volt a Schachttagon.) A Fuchsmajor a balekasztalnál foglalt helyet, elengedhetetlen jelvénye volt a bányászlámpa, a farbőr és a pálca; manapság a termetes Fuchsbot a legfontosabb ismertető jele.

Cantus Praeses (kantus prézesz): nótabíró. Feladata az aktuális nóta intonálása. Szalagja keskeny, piros színű. Nagyobb szakestély esetén az Elnök kijelölhet segéd Cantus Praesest.

Contrapunct (kontrapunkt): az Elnök visszhangja. Feladata eredetileg az Elnök minden szavának hű felerősítése. Manapság humoros, kifigurázó beszólásaival fokozza a szakestély hangulatát. Általában két személyt nevez ki az Elnök erre a tisztségre, akik a Praesidiumi asztallal szemben a terem másik oldalán foglalnak helyet. Szalagja sárga színű.
Selmecen a Contrapunct köteles volt viselni a hosszú ökörszarvból készült ,,Trinkhorn”-t (ivótülköt), melyet a mellén, vagy a hátán, egy madzagon hordott. Ebből csak feledhetetlen napokon ittak, ilyenkor a Praesestől adták sorra a kürtöt, ha kiürült újra töltötték. Abbahagyni az ivást csak akkor volt szabad, ha az utolsó ember teljesen kiitta a kürt tartalmát. Ez ritka véletlen volt. Ilyenkor a Fuhrwerkeknek bőven akadt dolguk.

Vedeles Praeses (vedelesz prézesz): Dunaújvárosban Gépész szakestélyeken illetve Kohlenbrenner és Elsős szakesteken van ilyen tisztség. Feladata a bor minősítése. Szalagja piros színű.

Meg kell jegyeznünk, hogy Dunaújvárosban nem minden tisztségviselő szalagjának színe egyezik meg az itt leírtakkal. Ennek valószínűsíthető oka az, hogy az újvárosi szakok születésekor a KISZ-nek ,,hála”, a vörös szín sokkal ,,népszerűbb” volt sok más színnél…
Megfigyelhető az a törekvés, hogy a régi szalagokat – amint azok betelnek viselőik nevével az évek hosszú sora alatt – lecserélik olyan színűre, amilyen eredetileg Selmecen volt használatos.

Szalag nélküli tisztségviselők

Pater Krampampuli (páter krampampuli): krampampulifőző mester. Feladata a megfelelő szakestélyeken ennek a burschok által igen kedvelt italnak az elkészítése.

Etalonrészeg: a szakestély alkoholfokának szintmérője. Feladata a szakestély által kitalált szöveget megjegyezni, és azt az Elnök utasítására a szakestély bármely pillanatában elismételni. Ha ezen kötelességének nem tud eleget tenni, az Elnök a szakestélyt berekeszti.

Konzekvencia: Sopronban kialakult tisztség. Feladata az Elnök tévesztése után levonni a konzekvenciát egy tele kupa fenékig ürítésével, melyet hangos ,,Vivat Praeses!” felkiáltás előz meg. Általában többen vannak.

Garatőr: (leibfuchs): Feladata gondoskodni arról, hogy a tisztségviselők, illetve az ezzel külön megtiszteltek kupái soha ne legyenek üresek.

Kandeláber: Alkalmi tisztség, feladata a Házirend és más, papírról olvasott felszólalások megvilágítása gyertyával. Erre utal a neve is: gyertyatartó.

Fuhrwerk: (fuvaros): a szakestély ,,pincére”. Feladata a terem berendezése, az asztalok megterítése, majd a helyiség kiinduló állapotának visszaállítása. Ez a tisztség – bár igen fontos – rábízható akár balek(ok)ra is, persze megfelelő irányítás mellett. Nagyobb szakestélyeken az Elnök kijelölhet Főfuhrwerket is, aki a többi Fuhrwerket koordinálja.
Selmecbányán a Fuhrwerkek feladata az elázott Firmák hazakísérése volt.

Nevezetesebb szakestélyek:

Tekintsük át először azokat a szakestélyeket, melyek valamennyi szakon évente megrendezésre kerülnek. Ezek előkészítéséért és lebonyolításáért az adott szakok Valéta Bizottságai felelősek.

Balekkeresztelő Szakestély: Ezen a szakestélyen keresztelik meg a balekjelölteket, ekkor válnak az iskola teljes jogú polgáraivá. Mivel a keresztelésre kerülő pogányok kizárólag fiúk lehetnek, a lányokat először fiúsítani kell. A fiúsítás során a balekinajelöltet jelképesen megborotválják, ezzel férfiúi jogokat és egy férfinevet szerez, amit a fiúsító okirat is rögzít. A megkeresztelésre kerülő pogánynak választania kell egy keresztapát és egy keresztanyát, akik felvállalják a balek útjának egyengetését. A keresztelés procedúrája szakonként, iskolánként különböző lehet, de nagy általánosságban igaz, hogy először a fuchsboton kell átugrania a jelöltnek, majd egy slukkot kell szívnia a balekkeresztelő pipából, ezek után arcát bekormozzák, majd leöntik a szak szent italával. A balek megkapja keresztlevelét, innentől teljes jogú tagja a szakestélynek. Helyére visszatérve már nem csupasz, hanem étellel, itallal megrakott, gyertyával megvilágított asztal fogadja. A szertartást a Fuchsmajor által intonált Balekkeresztelő nóta kíséri végig, majd az utolsó balek megkeresztelését követően az Elnök ekselteti a kiszáradt torkú balekságot. Az eks alatt a szakest a Hagyjátok csak, engedjétek… kezdetű nótát énekli. A Balekkeresztelő Szakestély a balekokítások, balekvizsgák befejeztével kerül megrendezésre az őszi félévben. Régen a Műszaki Tanároknál Beavató-buktató, míg a Szervezőknél Inicializáló Szakestélynek hívták.

Szalagavató Szakestély: Itt avatják fel a végzősök a valétaszalagjukat, melyet a bal karjukon hordanak. (A szalagot nem csak az egyenruhán, hanem utcai ruházat felett is viseljük!) A szalag a szak egyenruhájának paszományával megegyező színű bársonyból készül a szak hímzett címerével, az intézmény nevével, valamint a tanulmányok kezdésének és várható befejezésének dátumával. A szalagot az ún. tiszteletbeli évfolyamtárs(ak) tűzi(k) fel, akik a végzősök legkedvesebb oktatói közül kerülnek ki. A szakestély hivatalos dala a Visszapillantás. A tavaszi félév első felében kerül megrendezésre, kupát nagyon ritkán készítetnek ez alkalomból.

Gyűrű-, és Kupaavató Szakestély: Ez a szakestély hivatott arra, hogy a valétáló évfolyam felavassa aranygyűrűjét, illetve kupáját. A gyűrűn a szak címere mellett az iskola betűkódja szerepel. A Gyűrűavató kupára felkerül az évfolyam valamennyi megkeresztelt hallgatójának, illetve tiszteletbeli évfolyamtársainak neve. A szakestély fénypontja a gyűrűavatás procedúrája. A végzősök felállnak, teletöltik kupáikat, ezután síri csendben, vezényszóra beleejtik a gyűrűt a kupába. Mindenki iszik egy ekset, majd a kupában maradt gyűrűt felhúzzák az ujjukra, örökre eljegyezve ez által a Selmeci Hagyományokat. A szakest hivatalos nótája a Gyűrűavató dal. Ez a szakestély tavaszi félévben, vizsgaidőszak előtt kerül megrendezésre, krampampulit is felszolgálnak.
Először a miskolci gépészek avattak gyűrűt 1962-ben.

Tisztségátadó Szakestély: A valétálók ezen a szakestélyen adják át a tisztséget az őket követő évfolyamnak. A szakestély első részében a leköszönő, a második részben pedig már a következő évi Valéta Bizottság viseli a tisztségeket. A tavaszi félév végén kerül megrendezésre.

A Valéta Bizottságok szakestjein kívül van még két szakestély, melyet minden évben megrendeznek Dunaújvárosban. Az egyik a másodévesek rendezvénye, a Kohlenbrenner Szakestély. Itt a Tisztségátadóhoz hasonlóan a Firmák átadják tisztségeiket a fiatalabb generáció képviselőinek. A szervezés és lebonyolítás a másodévesek feladata, kitűnő alkalom, hogy felkészüljenek a valétálásra. Kupás, krampampulis szakestély. Hasonló célt szolgál az Elsős Szakestély is, de itt két tisztséget – a Praeses és a Fuchsmajor – Firmák töltenek be, mivel ezek a tisztségek természetszerűleg távol állnak a balekságtól. Ezen két szakest közös jellemzője, hogy „össznépiek”, tehát nem egyetlen szak képviselői rendezik. Ezen szakestek örök tanulsága, hogy az ember legkönnyebben a saját hibáiból tanul…

A Dunaújvárosi Főiskola Alma Mater Köre minden évben megrendezi az Alma Mater szakestélyt, melyre a tíz, húsz illetve harminc éve diplomázott hallgatóit várja vissza.

A hivatalos szakestek sorában meg kell említenünk még a kohászok Firmabúcsúztató szakestélyét is.
Testvériskoláinkban – a teljesség igénye nélkül – tartanak még Firmaavató, Balekszámláló, Felező, Stafétaátadó stb. szakesteket. Ezen szakesteknek is közölhetnénk az alapvető sajátosságait, de aki teheti az menjen el, nézze meg, hogy is zajlanak ezek, vagy kérdezze meg Firmáit, esetleg figyeljen oda balekokításon…

A hivatalos szakestélyeken kívül nem ritkák az alkalmi, vagy egyes asztaltársaságok által rendezett szakestélyek sem. Ezek kis létszámú, családias hangulatú rendezvények. A klasszikus szakestforma keretein belül, a hivatalos szakesteknél általában könnyedebb hangvételben zajlanak.

Szót kell ejtenünk még egy szakestélyről, mely minden más szakestélytől különbözik, rövid és megrázó volta miatt. Ez a Gyászszakestély. Ezen a szakestélyen nincsenek tisztségviselők, csak egyetlen levezető elnök. Szigorúan zártkörű, csak a legközelebbi barátok vannak jelen. A jelenlévők a klopacska hangjaira a helyükre állnak, röviden méltatják az elhunytat, majd emlékére megisszák az utolsó ekset. Erre az alkalomra vagy külön kupa készül, vagy a résztvevők magukkal viszik a legkedvesebb kupájukat, amit az ekset követően szertartásosan összetörnek. A kupatörés azt a célt szolgálja, hogy abból a kupából, melyet az elhunyt emlékére ürítettek, többé senki ne ihasson. A darabokra tört kupa fülére fekete szalagot kötnek, és elteszik emlékbe. A gyászszakestély végén a résztvevők gyászdalokat énekelve vonulnak ki. Anno, Selmecen a gyászszakestet maga a temetés követte. A gyászszakest napján minden ismerős visszavonul, italozásnak, mulatásnak nincs helye.

Egyéb szakestélyekkel kapcsolatos tudnivalók

Előfordulhat olyan alkalom is, amikor egy vidám társaságnak „szakestes hangulata” támad, de nincs megfelelő alkalom egy szakestély megrendezésére. Ilyenkor oldottabb hangvételű, kevésbé fegyelmezett „szakestet”, cécót vagy nedvesestet tartanak. Ezen rendezvények egyike teljesen, másika csak néhány vonásban tér el a Szakestélytől. Jelen esetben a cél egy görbe este, néha azonban fiatalabb generációk gyakorlása, balekok, kohlenbrennerek első szárnypróbálgatása is lehet. Bár nem tartozik szorosan a Hagyományokhoz, semmiképp sem elítélendő.
Ne gondolja senki, hogy mert itt foglalkozunk a krampampulival, azért az „egyéb” kategóriába tartozik. Ezt a nemes itókát csak a legünnepélyesebb szakestélyek végén szokás feltálalni. Összetétele Páterenként (ld.: tisztségviselők) változó, általában gyümölcsök, borok, égetett szeszek, fűszerek keveréke. Íze mennyei, de éppen ezért vigyázni kell vele. Forrón tálalják. 🙂

A mi nótáink

,, Amely diák Jénából asszony nélkül, Lipcséből veretlenül, Wittenbergából ép bőrrel, Selmecről pedig a Bursch-nóták nélkül kerül vissza szülőföldjére: a legszánalomraméltóbb teremtménye az Istennek.”

Diáknóták. Dalaink, melyeket énekelünk.
Ezek azok a dalok, amelyek minden eseménynél nélkülözhetetlen kellékei diákéletünknek.
Selmecbánya -Sopron – Miskolc – Dunaújváros – Székesfehérvár. Kapocs, amely még jobban összeköti hagyományainkat, az ebben élő embereket.

Már a középkorban is hagyományai voltak a diákok nótázásának egész Európában, gondoljunk csak a Carmina Buranara.
Nótaanyagunk ma is változó, ám eredetük néha a feledés homályába vész. Származásuk széjjelágazó, nem is lehet egy közös tőre visszavezetni. Ma már valószínűleg egy dalunkat sem énekeljük úgy, mint őseink, de szövegükből, hangulatukból következtethetünk az akkori diákság életére, hangulatára. Dalaink egy része német eredetű. Selmecen, mint tudjuk külföldi diákok is tanultak, ők is hoztak magukkal új szokásokat, új dalokat, majdan kikerülvén az Alma Materből természetesen vitték magukkal az itt megszerzett tudást, és terjesztették az ,,igét”. Ez is lehet a magyarázata annak, hogy egynémely dal Európában is közismert lett.
A szövegek szerzői között találhatunk olyan híres személyeket is, mint Goethe, Gárdonyi Géza, avagy a zeneszerzők között Mendelshon, Brahms, de a többség ,,egyszerű” diáknóta, amit egy alkalom, egy hangulat szült. A diákélet szinte minden mozzanatára találhatunk egy nótát, legyen az balekkeresztelés, egy jó itóka, temetés, csúfolás, egy kirándulás, stb.
A szakirodalom azt írja, hogy az iskola megalapítása utáni első 90 év dalairól nem tudunk semmit. Ez valószínűleg így is van. Ellenben az biztos, hogy az első gyűjtemény 1826-ban jelent meg, és ez Carl Stegmayer nevéhez fűződött. Ez természetesen teljesen német nyelvű volt, 19 nótát és 5 verset tartalmazott. Ezzel úgymond beindult a ,,daloskönyv-gyártás”, egyre több daloskönyv jelent meg, egyre nagyobb tartalommal. A diákdalok a XIX. század végére vesztettek népszerűségükből, ebben közrejátszott a Burschenschaft megszűnése, a magyar nyelvű oktatás bevezetése. A nótákat kezdték magyarra fordítani, és magyarul énekelni. Néhány fordító, akiknek a nevével többször is találkozhatunk: Révai Károly, Palmer Kálmán, Hantos Ernő, Gyula diák, Sass-Stavinya. Már ekkor találkozhatunk több szövegváltozattal, hiszen több fordító több szöveget eredményez. Szerencsére sok dal forgott közszájon, illetve hála azoknak az embereknek, akik belevetették magukat a dalaink, dalaink történetének tanulmányozásába, egész gazdag nótakinccsel rendelkezünk. Az első magyar nyelvű gyűjtemény nem daloskönyvben, hanem egy egykori selmeci diák, Tassonyi Ernő: Aki a párját keresi (1905) című regényében jelent meg. Az első teljesen magyar nyelvű daloskönyvet 1931-ben adták ki, ez 79 nótát tartalmazott. Akkoriban könnyen előfordult, hogy az idősebb diákok még németül énekeltek, a fiatalok már magyarul.

Nótaanyagunk megújhodása, csiszolódása a mai napig tart, születnek új nóták, versszakok, melyek lehet, hogy soha nem kerülnek be egy daloskönyvbe sem, de egy adott szak, évfolyam, asztaltársaság, szívesen emlékszik rá, és énekli. Említhetném az ún. profnótákat, vagy az Öntésznótát, melyet 1976-ban írtak Iskolánként is egy-egy nóta dallama, szövege eltérő lehet. Ez is a változatosságot, a nótavilág gazdagságát jelzi.

Az eddig leírtak azért fontosak, hogy tudjuk, mit éneklünk, miért éneklünk, hogyan éneklünk. A lényeg azonban az, hogy a Selmeci Hagyományok szerint éljünk, és énekeljük a nótáinkat.

Hagyományaink bölcsője, Selmecbánya

A város alapításának legendája Sebenitz nevű pásztorról szól, aki az Óhegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két szalamandrára lett figyelmes. Az egyik háta ezüst-, a másik arany színben csillogott. Ezek vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüstlelőhelyeire. A szalamandrák ma is ott őrzik a település kincseit a város címerében.
A város keletkezésével kapcsolatban természetesen más legendák is élnek. Tény az, hogy a selmeci érchegységben a IX. század óta keresték és bányászták az érceket.
Újból egy legendával kell folytatni a XIV. század történetét, a város virágkorának megismerését. A korabeli Magyarország hármas lakat alatt volt, amelyeket fel kellet nyitni, hogy az ország igazi európai nagyhatalommá válhasson. Az egyik lakat rézből, a másik ezüstből, a harmadik pedig aranyból készült. Az elsőhöz a rézkulcsot Besztercebánya, a másodikhoz az ezüst kulcsot Selmecbánya, míg az arany kulcsot Körmöcbánya adta. Ez a legenda. A valóság viszont az, hogy a XIV. században a magyarországi bányákból került ki az európai aranytermelés 80%-a, az ezüstnek pedig negyede. Ráadásul a korabeli pénzforgalom zöme ezüstpénzzel bonyolódott le. Tehát Selmecbánya jelentősége óriási volt.
Így aztán a királyi hatalom rátette a kezét a „lakatok kulcsaira”. Ezt úgy érte el, hogy a korábbi 8-10%-os urbura helyett csaknem az egész nemesfémet kellett a kincstárnak megvételre felajánlani, ami azután a beváltási árat természetesen a forgalmi ár alatt állapította meg. Ez a kényszerbeváltási helyzet azonban bizonyos mértékben erősítette a bányapolgárok helyzetét. A kincstár ugyanis – ha nyomott áron is – vállalta az állandó beváltást, tehát nem voltak értékesítési nehézségeik.
A XVIII. századi, Mári Terézia és II. József nevével fémjelzett kamaralista gazdaságpolitika kedvezett Selmecnek. Igaz, az egykori bányapolgároknak jórészt csak a kocsmatartási joga maradt meg, sőt a városi önkormányzat már a céhek felett is elvesztette hatalmát, de a kincstár bőkezűen bánt az ezüst városával. A Selmec körüli bányák ugyanis ontották az értékes érceket, bár ehhez óriási beruházásokra volt szükség.
Az hogy a Habsburg-hű város új csillagainak, az oktatási intézményeknek fénye kire ragyogott, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméi megmutatták. A felvidéki hadjáratok során az evangélikus líceum, a piarista rend és az akadémia tanárai valamint diákjai sereglettek Kossuth zászlaja alá. Ebből a 48-as szellemből táplálkozott a város a dualizmus évtizedei alatt.
A kiegyezést követő közigazgatási törvények helyreállították a város autonómiáját. Ugyanakkor a város gazdasági alapjait tekintve továbbra is a kincstár kezében volt.
A bányák kimerülésével az egyetlen ok, amiért a városban a bányászatot fenntartották, a bányászati képzés lett. Így Selmec az iskolák, az ifjúság városa lett. Ekkor a tizennyolcezres lakosságából több mint ezer közép– és főiskolás diák volt.
1919-ben az Akadémia költözése után a tanintézet épületei kihasználás nékül maradtak. Legkorábbi információnk, hogy 19 évvel késöbb megindult az erdészeti palotában a középiskolai erdész képzés. A bányászati-, és kémiai palotában jelenleg kémiai szakközépiskola található.

Selmecbánya legfontosabb nevezetességei

A selmeci nevezetességekről szóló jelen fejezet célja, hogy megismertesse Veletek a műszaki felsőoktatás bölcsőjét, azt a várost, melynek hangulata erősen hatott a diákhagyományok ilyetén való kialakulására. Számos olyan eleme van Hagyományainknak, melyet csak akkor érthettek meg, érezhettek át, ha legalább elmondások alapján ismeritek Selmecet. Aki már járt a selmeci hegyek között, végigsétált a ,,girbe-gurba”, macskaköves utcákon, énekelte a Bányász Himnuszt szakest után az Akadémia lépcsőjén, járt a Skanzenben mélyen a Föld gyomrában, felkapaszkodott a Kálváriára, beszívta az ősi város levegőjét, az tudja: Selmecbányát elmesélni nem lehet; látni, érezni kell. Az Óváros 1996. óta a Világörökség része, felújítása jelen pillanatban is tart.

Leányvár (Újvár): A monda szerint Rössel Borbála építtette, mert nem akarta látni az ezen a helyen lévő városi akasztófát. Tehette, mert igen gazdag volt. Nagyapja Rössel Erazmus ugyanis olyan sok aranypénzt gyűjtött, hogy azokat – állítása szerint – egymásmellé rakva a sor az országúton Selmectől Budáig ért volna. Borbálát a selmeciek önteltsége és tékozló életmódja miatt Leányvári boszorkánynak nevezték. Vagyona mellett szépsége is messze földön híres volt, akadtak tehát kérői szép számmal, de ő mindegyiknek nemet mondott. Hiába figyelmeztették, hogy az ő gazdagsága is véges, két kézzel szórta a pénzt. Beledobta gyűrűjét a patakba, és azt mondta, az ő jóléte annyira biztos, mint az, hogy ez a gyűrű elvész. A gyűrű később egy hal gyomrából előkerült, Borbála pedig szegényen mindenkitől elhagyatva halt meg. Temetésén óriási vihar kerekedett és az emberek a koporsót hátrahagyva elmenekültek. A holttestet kutyák falták fel.
A valóság azonban az, hogy a vár a török veszély idején, 1564 és 1571 között épült. A várost 24 olasz ágyúval védte a Léva és Bakabánya irányából várható támadásoktól. Ha ellenséges csapatokat láttak, akkor fekete lobogót tűztek ki. Ha viszont vendég közeledett, az őrség úgynevezett monettát fúvott. Tűz esetén nappal vörös lobogóval, éjjel lámpással jelezték a vészt. A tűzőr negyedóránként trombitált, míg az egész órákat harangütés jelezte. A leányvárban 1860-tól az akadémisták testgyakorló órákat tartottak.
Belül az épület emeletei tagolatlanok, kisebb szobákat a sarokban elhelyezett tornyokban találunk. A boltozatos földszintről az emeletre eredetileg nem vezetett feljárat, mivel ott tárolták az őrség lovait.
Ma az épületben a törökellenes harcokra emlékező kiállítás látható. A vár emeletéről a város teljes panorámáját élvezhetjük.

Óvár: Az Óvár alapjául szolgáló templomot a XIII. században a templomosok, a vörös barátok építették, három hajós román stílusú bazilikaként. A város ekkor még a templom körül terült el, így az épület közvetlenül beilleszkedett a településbe. A templom a templomos rend után a domonkos rendé lett. Mellette állt a Szent Mihály kápolna, amely most is megvan. A román stílusú bazilikát először gótikus stílusúvá építették át, majd a török veszély hírére várrá alakították. A vár hatszögletű, négy sarkát kör, maradék két sarkát pedig négyzet alaprajzú torony erődíti. A délkeleti oldalon lehet az építménybe bejutni.
A harcias külső ellenére nehezen védhető, hiszen a föléje magasodó Paradicsom hegyről könnyen belőhető. Fenntartották a török idők után is, sőt tovább építették. A vártemplom harangtornyát barokk stílusban építették. Itt helyezték el a város legrégibb harangját a XV. században. Az Óvárban a múlt század végén a városi levéltár, illetve annak leégése után, városi múzeum működött. Trianon után ide szállították át az 1848-as honvédszobrot is.

Klopacska (kopogó, lármafa, die Klopf): Az 1681-ben, reneszánsz és barokk stílusban készült épületből évszázadokon át hívták a bányászokat munkába, és a Klopacska hangja kísérte őket utolsó útjukra is.
A „bakter” a torony első emeletén lakott, ahonnan éjjel két órakor ment fel a jávordeszkából készített kopogtatót megszólaltatni. Negyedóra hosszat, két hangon, előbb lassan, majd gyorsabb ütemben – kétszer egyperces szünettel – kopogott. Ez az ébresztő kopogás a város minden részébe elhallatszott. A Klopacska hangjára kigyúltak a hegyoldalakon az apró bányászházacskák ablakai, majd elindult a völgy irányába a sok száz, pislogó bányamécs – kezdődött a munka.
Temetéskor a harangzúgás után lassú, gyászütemben szólaltatták meg. Fájdalmas kopogása kísérte az elhunytakat is utolsó útjukra.
Jelenleg teaház (vagy valami hasonló) működik az épületben.

Kálvária: kálváriákat a középkorban Európa szerte építettek, Jézus szenvedéseit felelevenítendő.
A Selmecbányán található kálváriát a város keleti oldalán emelkedő Scharfenberg-, vagy Kálváriahegy város felé néző oldalára építették a jezsuiták. Három templom és sok apró kápolna alkotja. A felső templomot német, a középsőt magyar, az alsót tót templomnak is hívták, mert búcsú alkalmával ilyen nyelven miséztek bennük. A szóbeszéd szerint azért épült a tótok temploma a hegy alján, mert ők voltak a leglustábbak.
A selmeci kálvária nem csak szép fekvése miatt híres, hanem mert a klasszikus 12 stáció helyett csak 7 mutatja Krisztus szenvedéseit, a másik 7 Mária szenvedéseit foglalja össze.

Hegybányai- (Szélaknai-, Piargi-) kapu: Ez a kapu a fenyegető török veszedelem elhárítására 1554-ben, reneszánsz stílusban épült. Lotharingiai Ferenc látogatása előtt barokk stílusban építették át. A kaput a II. világháború végén megrongálták, napjainkban pedig feladatát is elvesztette, hiszen az út elkerüli. A homlokzati fülkében Szent Flórián szobra látható. A kapu mellett az egyik bástya, sőt a torony környékén az egykori városfal maradványai is megtalálhatók. A városnak korábban három kapuja volt, de a másik kettőt a Szentantali-kaput és a Bélabányai-kaput lebontották.

Vigadó: A valamikori sörházból kialakított Vigadó volt a ,,nedves esték” színhelye, de még inkább a Valétabálokról vált nevezetessé. Valétálás alkalmával ugyanis a menet az Akadémia Épületeitől a Vigadóig haladt. Itt koccintottak utoljára a búcsúzó firmák a balekokkal, itt került sor a Valétabálra. A Vigadó a gyászszakestélyek színhelye is volt.
Amikor az egykori firmákat meglett erdészként, bányászként, kohászként Selmecre hívta az Alma Mater, a régi cimborák újra a Vigadóban koccintottak.

Terrasz: A város korzója, a Főutca egyik oldalán fut végig. Nevét onnan kapta, hogy átlagosan másfél méterrel az út fölé magasodik. Selmecbánya óvárosának egyetlen sík területe. Végig üzletházak szegélyezik, amelyek egykor árkádosak voltak. Mai külsejüket az árkádok lebontása, átépítése során a Kiegyezés után kapták.

Maflasarok: A Terrasz és az egykor Kossuth tér találkozásánál, a Fritz-ház sarkánál található. Igen sokszor lesték itt a lányokat mind a firmák, mind a balekok. Az akadémisták és a selmeci lányok kedvelt találkozóhelye volt.

Temetők: A városban és közvetlen környékén 12 temető található. Ezek városrészenként, illetve vallásonként különültek el. Közülük háromban találunk erdész- és bányászvonatkozású sírokat. Mindhárom a Hegybányai-kapu környékén található.
Az egykori római katolikus temető a Havas Boldogasszony-templom közvetlen szomszédságában fekszik. Itt nyugszik: Blattny Tibor, Faller Károly.
Az alsó evangélikus temető még a kapun belül, az említett templommal átellenben a Klopacska fölött található. Itt nyugszik: Kerpely Antal, Farbaky István, Farbaky Gyula, Fekete Lajos.
A Hegybányai-kapun túl, a város határán kívül a felső evangélikus temető terül el. Ezt a temetőt egykor „úri”-nak is mondták. Itt nyugszik: Szécsi Zsigmond, Péch Antal, Schwatz Ottó, Csiby Lőrinc.

A Szentháromság-tér és nevezetességei

Ez a tér volt mindig a város legfontosabb fóruma. Itt iktatták be a polgárokat jogaikba, de itt mondták ki azok elvesztését is. Itt tettek a bányászok fogadalmi esküt, sőt a különféle politikai megnyilatkozásokra is itt került sor, itt szentelték a zászlókat is.

Szentháromság-szobor: Az 1710. évi pestis járvány megszűnésének emlékére állították. A szoborcsoport legfelső szintjén a szentháromság látható, míg az emlékmű tartóoszlopai között nyert elhelyezést a Szűz Mária-szobor. Az emlékmű hat oldalán további hat szent szobra található, köztük Szt. Borbáláé a bányászok védőszentjéé.
A szoboregyüttes homlokzatán kétfejű sas tartotta és tartja az éppen időszerű címert, bár az 1981-82. évi rekonstrukcióval visszaállították az eredeti Habsburg-címert. Látható még rajta a város címere és a bányászjelvény is.

Városháza: A korábban egyemeletes épület mai alakját 1787-88-ban nyerte, és tornyát is ekkor építették. A torony nevezetessége az óra, melynek mutatói fordítva jelzik az idő múlását: a kismutató jelzi a perceket, a nagy pedig az órákat. Ennek oka a monda szerint az, hogy a városon rendszeresen átutazó kereskedők nem voltak hajlandóak hozzájárulni az óratorony építési költségeihez, így a selmeciek úgy döntöttek, hogy akkor ne is tudják leolvasni a pontos időt az óráról…

Evangélikus Líceum: A Szentháromság tér felső végén, a jobb oldalon található; 1827-30 között klasszicista stílusban épült. Itt tanult Petőfi Sándor is. Erre az épület falán elhelyezett emléktábla emlékeztet.

Szitnyai-ház: Ez az épület is a XVI. században épült. A századfordulón Szitnyai József nevű tudós selmeci polgármesteré volt. Sokkal nevezetesebb azonban ez a hely a „Kafeehaus zum goldenen Grubenlicht” (Az Arany Bányamécshez) címzett kocsmáról, amely az épület földszintjén volt. A Stelz Flórián által csaknem 55 évig vezetett, félhomályos, de mindig hangos kocsma a burschok törzshelye volt.

(Kék) Szőlő Fogadó: Évszázadokig nevezetes vendéglátóhely volt. Az akadémiai ifjúság magyarérzelmű tagjai különösen előszeretettel látogatták abban az időben, amikor a burschok törzshelye Az Arany Bányamécshez címzett kocsma volt. Az 1860-as 70-es években a „jönköpingsek” (A burschenschaftból kivált akadémisták gúnyneve, melyet az akkoriban használatba került új svéd öngyújtók nevéről kaptak.) ezzel is hangsúlyozni akarták a bursch-hagyományok megtagadását.

Az Ifjúsági Kör volt háza: A Szentháromságtéri Zsembery-házból 1908-ban költöztek ide a Péch Antal utcába. A berendezésben a város is segítette a fiatalokat, a Kör pedig az államtól is rendszeres pénzsegélyt kapott.

Az Akadémia épületei

Zsembery- (Marschalkó-) ház: Emléktábla jelzi, hogy ebben az épületben kezdte meg munkáját az 1808-ban felállított Erdészeti Tanintézet első tanára, H. D. Wilckens. Az ő idejében a Zsembery-ház teljes egészében az erdészeti oktatást szolgálta. Később ez az épület adott otthont a diákság egyesületi életének. Itt mondták ki 1875-ben a hallgatók a ,,Magyar Társaság” megalakulását.

Fortuna-ház: 1838-ban özv. Gerlamb Eliz báróné az Erdészeti Tanintézet céljaira eladásra felajánlotta a Fortuna – épületet kertestől 4300 Ft áron. Az udvari kamara még ez évben elrendelte a Fortuna – házak megvételét, s arra is adott utasítást, hogy a megvásárolt házaknak tan- és gyűjteménytermekké, tanári és tanársegédi lakássá átalakítására költségvetést készítsenek. A házak felügyeletét a tanársegédre bízták

Privitzky-ház: A terasz közepe táján áll emléktáblával jelezve, hogy ebben az épületben lakott és tanított Mikoviny Sámuel. A Selmeci bányatisztképző iskola első tanára.

Fritz-ház: Az Akadémia egyik legnevezetesebb épülete volt. Ez volt ugyanis még a főiskola idejében is az ,,A” épület, ahol a rektori hivatal kapott helyet. Az épületben tanácsterem, könyvtár, levéltár továbbá géptani tanszék és szertár is volt. Az Akadémia 1829-től bérelte, majd 1885-ben megvásárolta.

Krecsmáry-ház: Tulajdonképpen ez tekinthető az Akadémia legelső épületének, mert Nicolaus Jacquin 1764. szeptember 1-jén ebben az épületben kezdte meg vegytani és ásványtani előadásait. A házat a kincstár Jacquin részére bérelte, az emeleti részeket lakás a földszintet pedig laboratóriumok és tantermek számára.

Erdészeti palota: A selmeci Akadémia fennállása óta küzdött a megfelelő épületek és helyiségek hiányával. Tanulmányi célra kevésbé alkalmas bérelt épületeket voltak kénytelenek felhasználni. A Klauser-kert (a mai felső botanikus kert) megvásárlásának évében (1854) ismételten előtérbe került egy új épület létrehozásának gondolata. A tervezett épület a mai palota helyén állott volna, a kivitelezés azonban pénzhiány miatt meghiúsult. Egy új erdészeti épület építésének eszméjével később is foglalkoztak, de az ügy csak 1885. júniusában juthatott dűlőre, amikor Farbaky Károly, az Akadémia igazgatója kimondta, hogy: ,,az akadémia hallgatóinak az erdőtörvény életbelépésének tulajdonítható rohamos szaporodása folytán, az összes akadémiai helyiségeknek az átalakítása most már elodázhatatlan szükséggé vált, s hogy különösen az erdészeti tantermek- és gyűjtemény helyiségekben mutatkozó fogyatkozást a kor igényeinek megfelelően csak úgy lehet orvosolni, ha az erdészeti akadémia számára a felső botanikus – vagyis az ún. Klauser-féle kertben, egy egészen új épület emeltetik, amely magába foglalhatja a tantermeket, laboratóriumokat és gyűjteményeket”. Az épület 1890-ben teljesen elkészült, s az 1890/91. tanévet már itt kezdték el. Az épület ünnepélyes felavatására azonban többszöri halasztás után, csak 1892-ben került sor.

Bányászati és kohászati palota: 1900-ban adták át. Az erdészeti palotához hasonlóan, klasszicizáló stílusban készült. Ebben és a szomszédos kémiai palotában jelenleg vegyipari szakközépiskola működik.

Kémiai palota: 1912-ben készült el klasszicista stílusban, a homlokzatán a bányászkalapács és az erdészcsillag látható. Nagy előadóterme a legkorszerűbb igényeket is kielégítette.

Vaskohászati anyagvizsgáló: 1913-ban adták át. Az épületben a laboratóriumokon kívül tanári lakás is volt, ahol a vaskohászati tanszék vezetője lakott.

Az Akadémia néhány jelentős professzora

Az Akadémia rangja, elismertsége és politikai-gazdasági súlya miatt az oktatás mindig magas színvonalú volt, a legjobb műszaki szakemberek és természettudósok oktattak itt. Az általuk kiadott könyvek, jegyzetek számtalan esetben más nyelveken is megjelentek, gyűjteményeik világhírűek voltak, laboratóriumaik mindig lépést tartottak az adott kor műszaki, technikai fejlettségével. Részt vettek a magyar műszaki nyelv kialakításában, folyóiratokat adtak ki, szakmai egyesületeket alapítottak. Selmecen hozták létre az első műszaki-természettudományi szakkönyvtárat is. Fontos tehát, hogy nagy vonalakban bemutassunk néhányat az Alma Mater legjelentősebb oktatói közül.

Mikoviny Sámuel (1700-1750)

A tanintézet első tanára, magyar nemes, a Szent Római Császár Őfelségének udvari térképésze és építésze, valamint a Porosz Tudományos Társaság bányaépítészetet, építészetet, bánya- és földmérést oktatott. A pozsonyi vár egyik tornyán keresztül megvonta az első magyar kezdőmeridiánt. A magyar tudományos kartográfia első művelőjének tekinthető. Sopronban utcát neveztek el róla.

Nicoaus Jacquin (1727-1817)

Négyéves kiemelkedő bécsi tevékenység után, 1763. június 9.-én Mária Terézia a Selmecbányai Bányászati Akadémia első gyakorlati bányászat és kémia tanárává, valamint címzetes bányatanácsossá nevezte ki. Jacquin Selmecbányán először a bányavidéket tanulmányozta, ásványgyűjteményt készített, majd berendezte a kémiai laboratóriumot a Krecsmáry-féle házban. Csak ezek után, 1764. szeptember 1.-én kezdte meg előadásait. Jacquin nemcsak a kémiában, hanem a botanikában is maradandót alkotott. Igen nagy a száma azoknak a növényeknek, amelyeket ő írt le először.

Heinrich David Wilckens (1763-1832)

Az Erdészeti Tanintézet első oktatója. Számottevő munkássága mellett azt vallotta, hogy Selmecbánya nem alkalmas az erdészeti oktatás céljaira. Előtérbe helyezte a gyakorlati oktatást, javaslatait a felsőbb hatóságok szinte kivétel nélkül elfogadták. Munkásságának köszönhető az erdészeti felsőoktatás kialakulása.

Christian Doppler (1803-1853)

A matematika-fizika tanszék kimagasló professzora 1848 és 1850 között. A róla elnevezett Doppler effektus felfedezője.

Feistmantel Rudolf (1805-1871)
Az erdészeti tárgyak professzora. Az ő idejében is felvetődött az erdészeti és bányászati oktatás szétválasztásának kérdése, de ő úgy gondolta, hogy amíg a bányászok Selmecen vannak, addig az erdészek is maradjanak ott. Ennek ellenére ő is támogatta Wilckens javaslatát és kijelentette, hogy Selmecen általános képzettséggel rendelkező erdőtiszteket nevelni nem lehet, jórészt csak a bányákhoz tartozó kincstári erdők igényeinek megfelelő képzés valósítható meg.

Vadas Jenő (1857-1922)

Oktatói tevékenysége mellett az erdészeti tudományos kutatást is megszervezte. 1908-1910 között rektor, az Erdészeti Kísérletek című folyóirat szerkesztője.

Roth Gyula (1873-1961)

A fafajok magszármazási kérdéseivel, a külföldi fafajok meghonosításával, az erdőnevelés, a természetes felújítás, a szálaló erdőgazdálkodás kérdéseivel foglalkozott.

Fekete Zoltán (1877-1962)

A magyar faterméstani és faállomány-szerkezettani kutatás úttörője és vezető egyénisége volt. A Soproni Egyetem kollégiumának névadója.

Schittkó József (1776-1833)

Matematikát, fizikát, mechanikát tanított. A bányagépek működésének tökéletesítését végezte. Könyvei a korabeli szakirodalom alapvető művei voltak. Ő tette kötelezővé a Monarchiában a felsőbb matematika kötelező hallgatását.

Faller Gusztáv (1816-1881)

1855-1870 között a bányászati tanszék professzora. Nemzetközi jelentőségű szakirodalmak megalkotója, az Akadémia százéves évfordulójának megünneplésének is ő volt a kezdeményezője.

Péch Antal (1822-1895)

Selmecen született és tanult. 1849-ben Körmöcbányáról a pénzverő gépeket Debrecenbe és Nagybányára szállította, a szabadságharc idején végig a pénzügyminiszter mellett dolgozott. 1850-ben Csehországban bányaigazgató. 1867-ben visszatér Magyarországra, és részt vesz a Diósgyőri Vasgyár megalapításában. 1873-ban az MTA levelező tagja és 1889-ben a selmecbányai választókerület képviselője. Az ő nevéhez fűződik az első magyar-német bányászati szótár megírása, ezen kívül a „Bányászati- és Kohászati Lapok” főszerkesztője 1868-1870 között.

Kerpely Antal (1837-1907)

Selmecen végzett, majd 1868 és 1881 között kohászati, később vaskohászati professzor, 1877-től MTA levelező tagja, 1892-ben lovagi címet kap kiemelkedő szakmai tevékenységének elismeréséül. A magyar vaskohászati oktatás és szakirodalom megteremtője, több európai szabadalom kidolgozója, 1871-1881 között a ,,Bányászati- és Kohászati Lapok” szerkesztője.

Farbaky István (1837-1928)

Ő is Selmecen végzett, majd tanársegéd, később professzor a géptan illetve a matematikai tanszéken. 1876 és 1892 között az Akadémia igazgatója, hatszori újraválasztással. Jelentős szerepe volt az erdészeti oktatás magyar nyelvűvé tételében és az ,,Erdészeti Lapok” megalapításában.

Schwartz Ottó (1847-1910)

1969-től az Akadémia oktatója. Először a kémia-fizika tanszéken tanársegéd, majd a mennyiségtani tanszék vezetője. Négyszer volt az intézmény vezetője, meteorológiai és csillagászati megfigyelései jelentősek voltak.

Faller Károly (1857-1913)

Selmecen végzett, majd a fémkohászattan professzora az Akadémián 1891-1913 között. A magyarországi fémkohászattani, melógráfiai irodalom első jelentős szerzője. A pénzverészet magyar nyelvű megteremtője.

Emlékképek Laci bácsiról

A Dunaújvárosi Főiskola történetének vezéralakja Dr. Molnár László, akit diákjai őszinte szeretetük kifejezéséül egyszerűen csak Laci bácsinak szólítottak. E név fogalommá vált a főiskolán és csak őt, csakis egyedül őt jelenthette.
Laci bácsi a dunaújvárosi felsőoktatás bölcsőjénél érkezett a városba a Miskolci Egyetemről 1964-ben. Egyetemi oktatói évei alatt a műszaki mechanika oktatása mellett ellátta a rektori titkári teendőket
Magával hozta városunkba az oktatási és vezetői tapasztalatai mellett a diákhagyományokat. Selmec – Sopron – Miskolc-i öröklődő diákszellemiség, tanár-diák viszony újabb láncszemeként általa követelte a sorban helyét Dunaújváros. A mechanikai tudományok művelője, a Mechanika – Fémszerkezeti Tanszék vezetője, aki oktatási tevékenysége során az ismeretek igényes átadását tartotta szem előtt. Vizsgáztatási elve, hogy a diák készült, ezért a tudást ellenőrizte és nem a ,,nemtudást” kereste. Minden rezdülésében a diákság érdekeinek ügyvivője, a diákság barátja.
A főiskola alapító igazgatója. 1969-ben alakult meg a jogelőd intézmény a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó-és Fémipari Főiskolai Kar a későbbi Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kar, melynek igazgatója nyugdíjba vonulásáig, 1985-ig.
Nyugdíjas évei alatt is a főiskoláért és a diákságért tevékenykedett. Ebben a tevékenységében utolérhetetlen a diákhagyományok átadásában való szerepe. Sokkal szegényebb lett volna a főiskolai élet, ha nem hallgathatják elsőseink azokat a fakultatív előadásokat, melyeket a műszaki felsőoktatás történetéről, a Selmeci diákhagyományokról tartott.
Számos kitüntetés birtokosa, de számára legfontosabb volt diákjai kitüntető figyelme és szeretete. Nélküle nem volt elképzelhető diákrendezvény. Ha a sors úgy hozta, hogy a hivatali kötelesség távolra szólította, akkor egy kedves távirat reprezentálta jelenlétét.
A közelmúltban saját kupa-gyűjteményéből (mely egyedülállóan teljes a főiskolai kupákból) mindnyájunk számára szemet gyönyörködtető kupatablók készültek.
Laci bácsi készült a főiskola önállóságának elnyerésére, emlékiratainak rendezésére és kiadására, melyet 1999. év tavaszán bekövetkezett halála akadályozott meg. A dunaújvárosi diákság nagy barátját, szeretett tanárát vesztette el.
Őrizzük tovább öreg barátunk emlékét, hogy a felnövekvő korosztályra is hasson szellemisége.

Vésd jól az eszedbe!

balekdefiníció:

A balek zöldfülű, poroshasú ész és értelem nélküli véglény, amely minden tekintetben az Isteni Fényben Tündöklő Dicső Firmák támogatására szorul.

balek tízparancsolat:

1. §. balek kusch !
2. §. balek kusscchh!
3. §. balek kusssccchhh!
4. §. balek légy illedelmes!
5. §. balek ne légy falánk!
6. §. balek ne légy konfidens!
7. §. balek mutatkozz be!
8. §. balek illedelmesen köszönj!
9. §. balek a Firmák asztalához csakis engedéllyel ülj!
10.§. balek válassz magadnak Firmát!

( Lojzi személyes engedélyével jelenítettük meg /Muzsikus Lélek/)