Tartalom:

Bányász hazája merre van?
Magyar hegyek szikláiban?
Amelyen szőlőfürt ragyog,
Mely ontja a nemes nedűt,
Mitől a jókedv napja süt?
KAR: Ó, nem! Nem ott!
Bányász hazája még nagyobb!

Bányász hazája merre van?
Tán Erdély vad szikláiban?
Tán ott, hol Éger habja zsong,
Vagy hol a steier vándorol,
Hol Salza selymes habja foly?
KAR: Ó, nem! Nem ott!
Bányász hazája még nagyobb!

Bányász hazája merre van?
Sweic és Tirol határaiban?
Melynek lakói boldogok,
Mert szívük erkölcsért hevül,
S ott mindahány testvérisül.
KAR: Ó, nem! Nem ott!
Bányász hazája még nagyobb!

Bányász hazája merre van?
A német föld virányaiban?
Tán, hol a Don szalad, vagy ott,
Ahol a déli szél zokog?
Vagy bérceken, hol hó ragyog?
KAR: Ó, nem! Nem ott!
Bányász hazája még nagyobb!

A bányász hazája tág,
Ameddig ér a nagyvilág;
Ahol a szikla ércet ád,
Ahol az emberek között
„Szerencse fel!” fogadja őt.

KAR: Ezért tehát,
Bányász hazája a világ!

Fiúk: Ne bántson hát a gond!
Tiétek minden földi pont,
Bármerre vessen el a sors,
Ha bajjal szembeszállni kell,
A bányászszív ne hagyjon el!
KAR: E föld felett
Hazádat bárhol fölleled!

*Az 1830/40-es években a hallgatók himnusza volt, ezt énekelték a sír szájánál is, majd vidám nóták kíséretében vonultak vissza a városba.

2004-es újoncainktól származik az „Óda a KATicabogárhoz”:

Ó Katica, Katicabogárka
Te, aki nem születtél „tojásban”!
Hogy megtanultad szeretni a sört,
Ezért vagyok én a tisztelőd!

Lárva létben sok ellenződ akadt,
De mára testvérré fogadott a K.A.T.
Tetűből rendeztél nagy lakomáKAT,
de mára kedvenc csokid a KIT-KAT!

Ízeltlábú testvérünk
Maradj mindig mellettünk!

Azon a napon, melyet csak mi ismerünk,
Rászálltál a sírra és ott voltál velünk!
Ott voltál mingvégig mellettünk,
Ezért lettél a jelképünk.

Egy történet a szeretetről

Valamikor réges-régen, még az ősidőkben, egy szigeten élt többek között öt testvér: Gazdagság, Tudás, Büszkeség, Szomorúság és Szeretet.

Történt pedig, hogy ez a sziget valamely szörnyű okból kifolyólag süllyedni kezdett, s mindenki menekült, amerre látott. A nép nagy része már elhajózott Tudással az élükön, a maradék testvérek is már szedték a sátorfájukat, de Szeretet az utolsó pillanatig maradt, csodáért fohászkodva. Ám, amikor látta, hogy minden veszve van, testvéreihez fordult. Midőn Gazdagság hajózott el mellette, kérte, vegye fel hajójára, de Gazdagság azzal utasította el, hogy már úgysem férne el a hajón a rengeteg érték mellett. Ekkor Szeretet a következő, mellette elhajózó testvéréhez, Büszkeséghez fordult, hasonló kéréssel, melyet Büszkeség elhárított, mondván, lerontaná az összképet. Kicsivel később Szomorúság hajózott el mellette, ő viszont arra hivatkozott, hogy neki mindenképpen egyedül kell maradnia. Szeretet nem tudott mit tenni, felkészült hát az elkerülhetetlenre, amikor egy öregember hajózott mellé, s felajánlotta segítségét. Szeretet ezt elfogadta, s miután biztonságban partot értek, az öreg eltűnt. Szeretet sajnálta ezt, mert meg akarta hálálni a segítséget. Felkereste hát Tudást, hogy az öregről érdeklődjön. Tudás pedig csak ennyit válaszolt: „Én is láttam és ismerem jól: ő volt az Idő.”

Ugyanis a szeretetet csak az idő értheti meg…

Gyűrűavatóra

A fejlődésről

Eljött hát az idő, hogy mi is aranygyűrűt avatunk. Néhányunknak ez a valétáláshoz kapcsolódó ceremónia esetleg azt juttatja eszébe, hogy közeleg a nap, amikor friss diplomásokként majd elhagyjuk az Alma Matert, vége lesz a „boldog diákéveknek”. Pedig a dolog közel sem ilyen egyszerű.

Minden biológiai rendszerben megvannak a megfelelő fejlődési szakaszok. Mindegyik afféle természetes átmenetet képez a következő állapotba. Ennek megértése kapcsán a szerepjátékosok előnyben vannak, de azt hiszem, senkinek nem okoz különösebb problémát.

Az általános és középiskola után a Főiskolán eltöltött – már említett – „boldog diákévek” jönnek, ahol a tisztelt hallgató megpróbál diplomát szerezni ékes bizonyságául annak, hogy képzett szakember (szeretne lenni). Ezek után kerül ki a nagybetűs ÉLETbe, ahol megpróbál majd megállni a lábán, dolgozó, értő és érző szülő válik belőle, majd bölcs idős ember.

Ezen állapotok nem pillanatról pillanatra változnak, bizony megszokjuk egyiket-másikat és nem igazán vagyunk hajlandóak vállalni a változást.

Csak egy példa: napjainkban jobb sorsra érdemes fiatal hölgyek közt dívik, hogy megtanulnak halálpontos gazdasági szempontok szerint gondolkodni, megtanulják az élettől elfogadni a jót, megtanulják élvezni az életet, de érezni már kevésbé. Ezért aztán, amikor kikerülnek az életbe, ezt a világért sem változtatnák meg, hiszen ez nekik jó és kényelmes. Csakhogy a természet nem egészen ezt a könnyelmű szerepet osztotta rájuk. Így amikor a hölgy 30-35 évesen rájön, hogy miért noszogatják – akkor már idős – szülei, hogy állapodjon már meg valahol, házasodjon meg és alapítson családot, elkezd kapkodni, a szupernormális inger alapján kifogja az éppen aktuális legmenőbb pasast, s vállal összesen maximum 1 gyermeket, de őt is kétévesen bölcsibe adja, mert „nem ér rá vele foglalkozni”. A szomorú az, hogy nem sok egyéb dolga kéne, hogy legyen. Aztán később, amíg a nyugdíját várja, végig azon gondolkodik, hogy hol rontotta el az életét.

Hogy miért van ez így? Dívik a könnyelműség. Nem kellene neki. Szerintem a Főiskolával kapcsolatban is valahogy így van. Nekünk, a Selmeci Diákhagyományok szerint keresztelkedetteknek nem csak „egy diplomagyári néhány év” ez az időszak, hanem talán életünk legszebb éveinek egy része, s mint olyan, ragaszkodunk hozzájuk. Mégis, én azt mondom, hogy a SELMECI SZELLEM nem vész el, a szívünkben lakozik örökké, mert ez a mi örökségünk, így nyugodtan továbbléphetünk. Őszintén megmondom, engem is marasztal a diákélet varázsa, de mégis, alig várom, hogy friss diplomásként elhelyezkedhessem valahol és elkezdhessem: mintegy a következő fázisát életemnek, családalapítás, stb.

Ez pedig nem elmúlás, hanem továbblépés. Fejlődés, ami változással, erőkifejtéssel jár, s valahol hosszútávon fog megtérülni, mondjuk ott, hogy pl.: öregkoromban visszatekintek, s megelégedettséggel tölt majd el, hogy két fiam közül egyik sikeres gépészmérnök, másik sikeres informatikus, mert, ahogy dr. Kiss Endre tanár úr mondaná, az a „kis mulya” is kijárta a főiskolát, ugyanis volt képem odaküldeni és fel is vették. Lányom pedig magasan képzett, elismert tanár; hűséges, csinos feleség, boldog család és sírig hű cimborák vesznek körül és mindezt miért? Azért, mert anno ifjúkoromban nem hagytam, hogy a szívem felett a könnyelműség, elmém felett az ostobaság győzzön. Valahogy minden Burschnak ilyesféleképpen kéne élnie a Főiskola után, büszkén viselve az aranygyűrűt, emlékéül a boldog diákéveknek, hirdetvén, hogy viselője hagyományőrző szaki, aki ennek megfelelően él.

Igazán ez a mércéje annak, hogy a SELMECI SZELLEMet egy életre magadban hordozod.

VIVAT SELMEC!

Code és Decode fia vagyok én

Kód és Dekód fia vagyok én,
Hiába döngetek kohófalat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e puskázni ZH-k alatt?

Bill Gates híres útján jöttem én,
Fülembe még hibaüzenet rivall,
Szabad-e a Windows-t átírnom
Új programok új kódjaival?

Gépembe antivírust töltsetek,
Legyek az új, az érdekes Bursch,
Ne halljam az élet sötét oldalát,
Hogy Firmáim kiálták: balek kusch!

De addig architektúra-, bevinfo-vizsga vár
mindemellett mégiscsak él a hagyomány
S ha elátkozza Horváth Pétert is ő,
Mégis győztes, mégis DF-es és Szervező!

Ez egy történet arról, hogy fontos a tisztségátadás.

Szalaváré Tura

Árpád népe csak egy töredéke volt a magyarságnak, hiszen egy részük már jóval hamarabb letelepedett ezen a földön, míg más részük Ázsiában maradt.

Legalább két magyar népet találtak meg IV. Béla szerzetes követei. Az egyikről, a Kaukázusban keveset tudunk, a másikról már közvetlenül hozott hírt Julianus barát, megtalálta őket Baskírföldön, a Káma vidékén. Mind a két törzset a hamarosan bekövetkező tatárjárás pusztította el.

Árpád és utódai a nyugati hadjáratokkal is biztosították helyüket, államot alapítottak. Géza fejedelem már megkezdte a beilleszkedést az európai hatalmak körébe. Ezt teljesítette be fia, Vajk, a keresztségben kapott nevén: István, királyságával, szigorú törvényeivel és a római kereszténység államvallássá tételével. Végül is Szent István erőszakos térítésével a magyar nép már Szent László idején, majd a reformáció idején megbékélt az új vallással. Csak azt sajnálhatjuk, hogy az idegen papoknak és a hazai térítőknek nem volt szívük és türelmük a korábbi magyar művelődés tárgyi és szellemi emlékeinek megőrzésére.

Ezt az elveszett történelmi és vallásos mondavilágot kívánta újra alkotni a XIX. század nagy reformnemzedéke, s különösen a XX. század második felében történészek, régészek, néprajztudósok, embertannal foglalkozók serege próbálta a múltunkat beépíteni az emberiség történetébe. Ebben a törekvésben az egyik legmonumentálisabb munkát – a történet szerint – egy ózdi kohász, Paál Zoltán végezte. A második világháború vége felé ejtőernyős partizánok szálltak le a Sajó mellett, hogy különleges harci feladatot hajtsanak végre. Az ötven fős csapat nagy része odaveszett Ózdnál, egy részüket elfogták. Egyikük, bizonyos Szalaváré Tura fiatal manysi harcos azonban néhány társával együtt megmenekült, de elszakadt tőlük. Több mint egy hónap viszontagság után újra megtalálta őket, s innentől kezdve velük harcolt tovább. Közvetlenül a háború befejezése előtt azonban Szombathelyen súlyosan megsebesült és hazánk területén hősi halált halt. Ő nem csak egyszerű partizán volt, küldetésben érkezett hozzánk. Nagyapjának egy különös kérését teljesítette. Az öreg Szalaváré apó az első világháború idején, de még azután is, a manysi (vogul) nép fősámánja volt, aki céltudatosan nevelte Turát. Elmondta neki, hogy a manysi fősámánok rejtegetnek egy régi kincset: a hunfajta népek rovásírással írt őstörténelmét. Ezeket a feljegyzéseket Arvisuráknak = Igazszólásoknak nevezték a régiek. Megvan ezekben a manysi nép története is. Szalaváré apó elmondta azt is, hogy ezeket az Arvisurákat ezer évvel azelőtt a mai Magyarország területén őrizték, de amikor István király kiadta szigorú rendeletét, hogy a pogányságra emlékeztető rovásírásokat mind meg kell semmisíteni, veszélybe kerültek ezek az emlékek, s a megvakított Vászoly (Vazul) fiai, Endre és Béla Leventével együtt azokat kimenekítették a baskírokhoz. Mikor ott is nehéz idők jártak, a baskírok átadták őket a manysi fősámánnak. Azóta ez a sok drága emlék fősámánról fősámánra száll. Az öreg azzal a feladattal bízta meg Turát, hogy folytassa ezek másolását és a másolatokat vigye el Magyarországra és adja át egy arra érdemes magyar embernek.

Ez nem volt könnyű dolog, sem a másolatok elkészítése, sem eljuttatásuk Magyarországra. Mikor már itt volt, meg kellett találnia a megfelelő embert. Végül, hosszas keresés, sok-sok ember megfigyelése után úgy döntött, hogy a nagy titkot Paál Zoltánnak, egy ózdi kohásznak adja át, akit Tura társai onnantól kiemelten kezeltek, s jóban-rosszban együtt voltak vele.

Tura részletesen tájékoztatta arról, hogy a hun törzsek szövetségének vallási vezetői, a birodalmi fősámánok egytől-egyig megírták elődeik életét, mindegyik azét a fősámánét, akitől a tisztséget (ezzel együtt az Arvisurák titkát is) átvette. Ezek a rovások manysi földön ma is megvannak, mert az eredeti Arvisurákat elrejtette, de a másodpéldányokat elhozta, mindezzel nagy szolgálatot tett a magyar népnek. Ennek történetét Paál Zoltán 1955-ben írta meg, amit az óta kiadtak két vaskos kötetben, de az eredeti Arvisurákat azóta sem találták meg.
Érdekesség: az Arvisurákból kitűnik, hogy a mai magyar nép nagy része tagja volt a hun-törzsek szövetségének, s hogy a hun sámánok ötéves speciális „iskolát” végeztek, melybe minden törzs a legkiválóbbakat küldte. Ott a legjobb mesterek széles látókörű, művelt emberekké nevelték őket, érteniük kellett az orvostudományhoz és az állatgyógyászathoz is. Az ötéves iskola után afféle tanulmányi versenyben dőlt el, ki a legjobb, ő nyerte el a fősámáni-fejedelmi méltóságot. Csak, hogy érzékeltessük ennek súlyát: mellette a másik fejedelem volt a fővezér.

Vajda János

A bikoli fák alatt

(részlet)

„…Elnézek (végignézek /G/) e tündöklő tájon,
Mi szép világ, arany világ!
És kérdezem magamba fájón.
Miért nem maradni itt tovább?

És felel a hegy oldalából
Lezuhanó vidám patak:
Elmúl-e testem e világból,
Mert az Óceánba szakad?

A lángoló nap elhunyása
Ott ama kék hegyek mögött
Csak földiségünk csalódása.
Rész változik; a mind: örök…”

Az életben mindig törekedni kell az egyértelműségre.

A fogadó

Egy ködös estén a „Sárkány és György” fogadóba megfáradt vándor lép be. Így szól a csapos nőhöz:

– Jó estét kívánok, tessék mondani, kaphatnék valamit inni?
– Magát nem szolgálom ki! Nem adok semmit!

A vándor elszontyolodva kiballag, de pár perc múlva visszatér:
– Akkor talán György ad.?

A hagyma és a zsír elkészítési technológiája Kacsa szerint

A 7 kg hagymát a Szakestély előtti napon egy 30 l-es dézsában kb. 15-20 l vízben tároljuk, hozzá 1 kg sót öntünk („brutálisan meg kell sózni, hogy elvegye az erejét”), majd közvetlenül a Szakestély előtt 2-3 alkalommal teljesen átcserélni a vizet (só-mentesítés), így megőrzi állagát, de elveszíti erejét.

A 3-4 kg zsírhoz kb. 1 kg csirkemáj filét darabolunk kis kockákra, s ezeket a zsírban megpirítjuk 10-15 percig („éppen csak megfuttatjuk benne”), mindezt 1 nappal a Szakestély előtt, hogy legyen ideje megdermedni, s ezután über-jó lesz.

Bizonyítandó a bölcs bagoly létezése

A telkünkön, Baracson van egy cseresznyefa, alatta pedig egy hangyaboly. Nemrég fedeztem fel, hogy néhány gally letörve hever a fa alatt a ledöngölt földön, a telekszomszéd háza tetején pedig állítólag egy bagoly bélműködésének nyomai láthatóak. Hogy mindebből, mi következik, az alábbi oknyomozói jegyzetből mindinkább kiderül.

Minden bizonnyal egy elefánt van a dologban. A logika legalábbis kizárja minden más magyarázat lehetőségét. Ez a következőképpen áll elő: minden bizonnyal kiszemelte önmagának a cseresznyefát egy elefánt. Nos, azt tudjuk, hogy az elefántnak – már abban az esetben, ha éhes – piros szemei vannak, mikor „cseresznyére fáj a foga”. Így kerüli el azt, hogy felfedezzék a cseresznyefán. Csakhogy, a szóban forgó cseresznyefa már kb. három éve az alatta lakó hangyák természetes ellátmányát képezi. Eképpen a hangyák közül az aktuális legbátrabb nekivágott hát, hogy elintézze a behatolót. Igen ám, de hamar azonosították szegény fánit, hiszen a hangyák egyetlen régi tragikus eposzában a főellenséget testesíti meg. Bizony, úgyhogy a hangya fel is rohant a fa tetejére, s mivel a fa olyan a hangyának, mint az embereknek az egri Minaret, azonnal telekommunikációs segélykérő üzenetet adott le, valahogy igy:

„EEEEgoooooooooon!!!”

Mondanom sem kell, hogy hősünk azonnal tudta, miről van szó, s már száguldott is a helyszínre. Nincs is szebb, mint a tiszta szív és az eltökéltség. Tehát Egon nekilátott. Khmm. Megfojtani az elefántot. Ekkor (mármint a dulakodás közben) törhettek le a gallyak. Az elefánt veszettül rázkódott, trombitált, küzdött az életéért, de mindhiába, mert Egont nem olyan fából faragták, aki csak úgy lerázható. A nagy trombitálás ébreszthette fel nappali álmából a Baglyot, aki, mint olyan, elég morcos volt emiatt, de mindenekelőtt éhes. Nagyon éhes! Így hát nehézkesen nekikészült a felszálláshoz, az engedély megadása után pedig elrepült cirkálni egy kis kaja. bocs’, egy NAGY kaja után. Ezalatt az elefánt az utolsókat rúgta légszomjjal küszködve, amikor lezuhant a cseresznyefáról, ezáltal megszűnt az álcája és laposra döngölte önmaga alatt a talajt. Na, most vette észre a bagoly, ami önmagában még nem lett volna nagy baj, hiszen mit tehetne egy pitiáner kis egérzabáló huhogi egy elefánttal szemben. Csakhogy a mi baglyunk világlátott, s okos volt, így tudta: az elefánt nem más, mint az egér orosz változata. Ebből is látszik, hogy a tudás hatalom. Azonnal bemérte, s már suhant is. Egon a saját fejlesztésű rádiólokátorával észlelte a veszélyt, s az uccsó pillanatban leugrott az áldozat hátáról, aki immáron csak rángatózott. A bagoly eget rengető csatakiáltással vetette bele önmagát a lakmározásba, hisz’ tudja: „ki korán kel, elefántot nyel”. A lakmározás részleteiről nem adok leírást, azt az olvasó képzeletére bízom. Miután mindezzel végzett a bagoly, már jócskán beesteledett, sőt, a most már degeszre tömött bagoly számára a műszak-kezdés is eljött. Mivel nem volt már éhes, felröppent a telekszomszéd házának tetejére, s eltűnődött az elefántlét, s úgy összességében az élet értelmén, hiábavalóságain. Kis idő múlva arra a következtetésre jutott, hogy mindezt egy bagolyöltőnyi idő alatt úgy sem fogja megfejteni, s hogy az egyszeri élet inkább egy ponyvaregényhez hasonlít. Majd bölcsen arra gondolt: „Bagoly! Küzdj és bízva bízzál. A döglött elefánttal meg ne törődjél, legfeljebb pár éven belül úgyis reinkarnálódik, ő is továbblép a karma kerekén. TOJNI RÁ!”. Gondolatot tett követett, s a telekszomszédunk házának teteje azóta éjjel-nappal hírül adja országnak, világnak, hogy egy bölcs bagoly tanyázik nálunk, tehát bölcs baglyok igenis léteznek, legalábbis, amíg az elefántok.

Dunaújváros, 2001-06-11

Kollégák, én mondok egyet

Kollégák, én mondok egyet:
Nemrég söröskorsó mellett
Nyugodalmas állapot,
Asztaltársaságunk találkozott
Hopp, hopp, hopp!

Ötöltünk mi hatot, hetet,
Megjött három, kettő elment.
Mire megjött elnökünk,
Megbeszéltük, mit is tegyünk
Hopp, hopp, hopp!

Híre ment, hát reagálunk,
Kivonul a „Sose iszunk”,
Egy tanszéket, azt csinált,
Bemutattak egyenruhát
Hopp, hopp, hopp!

Csabi mondja: csapjunk le rá.
Laci mondja: ez a témám,
El is döntetett tehát,
Megpróbáljuk vinni tovább
Hopp, hopp, hopp!

Val. bizeket összehozni,
Ez már aztán a valami,
Autóklub vagy csónakház,
Fecó pajtás nem tétováz
Hopp, hopp, hopp!

Autóklub, paprikás krumpli,
Szakács lesz Fecó, s Pumukli.
Hetven ember odafér,
Ez is meglesz, érzem én
Hopp, hopp, hopp!

Közben fénykép körbeére,
K.A.T. alapító emléke,
Felírjuk, kinek mi kell,
Ezt majd Wicca intézi el
Hopp, hopp, hopp!

Gólyatábor, nincs oly’ messze
Készülni is kéne erre,
De azután kispajtás
Irány a daltanulás
Hopp, hopp, hopp!

Hogy így ültünk és terveztünk,
Lassan elfogyott a sörünk,
Fiatalos lendület,
Tökrészegen NEM hevert
Hopp, hopp, hopp!

Hanem Csabi szóbahozta
A legkényesebb taszkunkat,
Ami csak úgy vélemény:
Túl nagy falat – féltem én
Hopp, hopp, hopp!

De akkor a mi elnökünk,
Azt mondta, hogy sose féljünk,
Amint kész lesz a honlap
Elindítjuk ma vagy holnap
Hopp, hopp, hopp!

Igen ám, csak mi ezt hallván
Csabival – arcunk de halvány!
Elnökünk, ez nem olyan
Névtelen anyázós futam
Hopp, hopp, hopp!

A fórum úgy nézne hát ki:
Nagy teremben nem akárki!
Burschok volnának ott ni,
Problémájuk megoldani
Hopp, hopp, hopp!

Ami nehéz volna benne,
Az, hogy ami ottan menne,
Néha lenne ereje
Nem lekváros dereje!
Hopp, hopp, hopp!

Ezért aztán, hogy ha volna,
ENDRE fülébe juthatna,
Így a felső vezetés
Értesülne: mi a dörgés
Hopp, hopp, hopp!

Ez volna csak a Nagy lépés!
Lényeges kezdeményezés.
Megérett a társaság,
Hogy megvalósítsa álmát
Hopp, hopp, hopp!

Fel, tehát jó cimboráim!
Dolgunk ezer, ha nem is látni.
De megbirkózunk velük,
Habár fáj majd a fejünk
Hopp, hopp, hopp!

Írta ezt Szószátyár szerdán
Lejegyezvén Sörmű portán
Hétfő este történteket
Történelmi ötleteket
Hopp, hopp, hopp!

Cimborák, én mondok egyet,
Jó Szerencsét! Mindenkinek.
Tegnap még csak tyúktojás,
Ma pedig Kollegalitás!

Hopp, hopp, hopp!
(Ez nagyon régi, még 2002 eleji hirtelen költemény 🙂

Darálós vagy gépi keksz receptje

Hozzávalók: 70 dkg liszt, 25 dkg (kristály)cukor, 25 dkg margarin, 4 egész tojás, másfél csomag sütőpor, 2 csomag vaníliás cukor.

A margarint a cukorral habosra kavarjuk, egyenként hozzáadjuk az egész tojásokat, a vaníliás cukrot és végül belegyúrjuk a lisztet, amibe a sütőport elvegyítjük. A tésztát sütés előtt pár órával előbb gyúrjuk össze, de még jobb, ha előző este készítjük és egy éjjelen át pihentetjük. Jó kemény tésztát kapunk. Ha a tészta nem elég kemény, a kekszvágó csillagos formái nem domborodnak ki. A húsdarálóra felszereljük a kekszformát és tetszés szerinti formákat nyomunk ki belőle. A kinyomott rudakat 8-10 cm hosszúra vágjuk és tetszés szerinti alakokat formálunk belőlük, amiket a gyengén zsírozott sütőlemezre helyezünk, Közepes tűznél világos rózsaszínűre sütjük.

Forrás: Horváth Ilona – Szakácskönyv (XI. kiadás) – Kossuth Kiadó 1979

Megjegyzés: én nem „gyengén zsírozott” tepsibe pakoltam, hanem csak „sütőpapír” volt az alján. /Szószátyár/

Felszólalás Orsi-szakest 2k3-ra. Kivitel: Pakkerr és Szószátyár

Tévedni emberi dolog. Na de ekkorát!
– Az első idézet Bill Gates-től származik, talán elég sokan ismerik is:
„640kByte memória mindenkinek elég kell, hogy legyen”
Megj.: Szerintünk Bill, kilo helyett Megát akart mondani.

– A következő szemelvény, a Popular Mechanics c. műszaki folyóirat 1949-évi egyik számából származik:
„A jövő számítógépei talán alig másfél tonnát fognak nyomni.”
Megj.: Aha. A vinyó ajtajára meg ráírják: „Boot-sector! Idegeneknek belépni tilos!”

– A harmadik idézetet Ken Olson (A Digital elnöke) sütötte el 1977-ben:
„Nem látok okot arra, hogy bárki az otthonába akarjon számítógépet”
Megj.: Vivát logarléc!

– A negyedik: Thomas Watson, az IBM egykori elnökének egy elmés megjegyzése:
„Azt hiszem, a világon kb. 5 számítógépre van kereslet”
Megj.: Melyik világon?

– 5. H. M. Warner, a Warner Bros. Alapítója:
„Ki a hóhér akarja hallani a színészek hangját?”
Megj.: Mindent a szemnek! Biztos kezdő pornófilmrendező volt.

– 6. Decca Recording 1962-ben, négy liverpooli srác kérésére, hogy adják ki az elso lemezüket, a következőképpen reagált:
„Nem tetszik a hangzásuk, és egyébként is a gitárzene rövid időn belül ki fog menni a divatból.”
Megj.: Igaz, Muzsikus Lélek?

– 7. Lord Kelvin, 1885:
„Lehetetlen, hogy egy levegonél nehezebb gép repülni tudjon.”
Megj.: Nahát, ez aztán a földhözragadt hozzáállás!

– 8. David Sarnoff 1920-ban, amikor megkérték, hogy fektessen be a rádióba:
„A vezeték nélküli zenedoboznak nincs kereskedelmi értéke. Ki akarna fizetni egy olyan üzenetért, amit mindenki megkap?”
Megj.: Képzelj el egy hordozható rádiót kábeldobbal a hátulján!

– 9. Edwin L. Drake üzletember, 1859:
„Olajat fúrni? Úgy érti, lefúrni a földbe, hogy olajat találjunk? Maga őrült.”
Megj.: Hmm, igaz is, mit kezdenénk az olajjal?

– 10. Marechal Ferdinand Foch kijelentése:
„A repülogép érdekes játékszer, de katonai célokra használhatatlan.”
Megj.: No Comment!

– 11. Ronald Reagan, amerikai elnök egy rádiómusorban, amikor nem vette észre, hogy adásban van:
„Honfitársaim, örömmel közlöm, hogy jóváhagytam a törvényt, amely egyszer s mindenkorra törvényen kívül helyezi Oroszországot. Öt percen belül megkezdjük a bombázást.”

Megj.: Csak semmi pánik. Vivát Peresztrojka!

(„Orsi és gyermekei” szakestre)

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: mindenki aufba!
Feketén bólingat a diófa lombja,
Tántorog a részeg, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elszunnyad.

Mintha lába kelne a B-épületnek,
Sűrű részeg rókák szanaszét fröcsögnek,
Örül a tankörtárs a cigit sodorván,
Rikoltoz a Koffán csúnya rekedt hangján.

Udvaron fehérlik csíkja egy kis térnek:
Focizni, kosarazni járnak oda népek,
Léptek koppannak. Burschok jönnek rajta,
Pedig hideg idő van, de a jobbik fajta.
Ballag egy Leopárd – masszív lépteken –
Meg-megáll, körülnéz majd így szól hirtelen:
„Egy invicetli terheli zsebem”.

Nyitva áll az ajtó; a villanyégő fénye
Oly hivogatólag süt ki a lépcsőre,
Ajtó előtt van egy régi sárkaparó,
mellette áll egy szocreál hamutartó.
Benn a háziasszony jó bort töltöget.
Sör-impotenciánál talán jut is neked
Aztán elvegyűl keresztgyermekei közt,
Mint Fényes holdvilág a csillagok közt.

Egy Fuhrwerk az asztalra terítéket tesz:
A jó hangulat adott, sok üres üveg lesz.

Kenyeret szeletel, reá disznózsírt ken,
már csak hagyma kéne, s a kaja készen.
Körül a sok ember, felszólalás mellett,
Ekset, tükröst iszik vagy csak lefetyelget.
Palackot időnként cserélgetnek sokat,
Gyertya világítja meg az arcokat.

Egy-egy ifjú néha kenyeret kér, s majszol;

Fuchs-tekintet olykor: nagy villámokat szór.
Korrigál némelyik nem ügyelve másra:
Így reagál sorban a felszólalásra.
S noha a fiú nem improvizálta:
Jobban kedvel verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Fogason a kabát most, belép Orsolya:
Csillogó kupáját egy asztalra lerakja;
Köszön a szakestély, örül mert benne
derék, bölcs keresztszülőjét lelte.
Rettenve sikolt fel, amelyik beléköt:
Jaj! valami ördög. vagy ha nem, hát. Fuchs-bot!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kínálják derűsen szent itallal: Sörrel.

Orsolya pedig mond egy szíves Jó Szerencsét ,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli ingének ujjával:
Megvan az jelölve az életnek súlyával.
De amint körülnéz a víg egybegyűlteken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondűző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavú párja mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Igyekszik, hogy a szakestnek hangulatot adjon,
Kijelöli az Elnök mind a tisztségeket,
Fuhrwerk tálalja az egyszerü étket.
Contrát jelölt már, a Cantus énekképes,
S a Konzekvencia kiált: „Vivát Praeses!”
Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, –
Néhány sör, pár szelet zsíros kenyér jut mindnek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki fiam Sára:
Valami legény kér helyet éjszakára:
Miért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgyis, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a Fuchsmajor, a vendéget behíván.
Öreg Firma lép be, Jó Szerencsét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az Praesesét is.”

Köszöni Orsolya: „Része legyen benne:
Töltse kupád Garatőr, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja sörrel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

Mikor a felszólaló befejezte,
Nem nehéz helyen áll a vén Firma beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is, szemei könnyben úsznak –
Kikkel más hazába bujdosott. koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját, amíg hazatére.
Néma kegyelettel függnek a szaván
Mind az egész Szakest, de kivált a Kontrák:
Ők, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezik tőle. származását :
Három perce múlt hogy utána kérdez,
De még kicsit vár, s ennyit mond csak: Selmec.

Este van, este van. gyertya sem világít,
Cantus intonálja a nóták sorait;
A Konzekvencia is álmos, – majd’ elalszik a széken,
Nehéz fejjel, keresztanyja közelében.
Énekel a sok Bursch, lelkük szárnyra kapott;
Közben pedig a Leopold büszkén ragyog.
Nótákkal törik meg az éjszaka csendjét.
Majd halkan, emígyen búcsúznak el: „Jó Szerencsét!”

(„Melinda”-szakestre – elefántos 🙂

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: mindenki aufba!
Feketén bólingat a diófa lombja,
Tántorog a részeg, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elszunnyad.

Mintha lába kelne a B-épületnek,
Sűrű részeg rókák szanaszét fröcsögnek,
Örül a tankörtárs a cigit sodorván,
Rikoltoz a Koffán csúnya rekedt hangján.

Nyitva áll az ajtó; a villanyégő fénye
Oly hivogatólag süt ki a lépcsőre,
Ajtó előtt van egy régi sárkaparó,
mellette áll egy szocreál hamutartó.
Benn a háziasszony kólát töltöget.
Sör-impotenciánál talán jut is neked
Aztán elvegyűl keresztgyermekei közt,
Mint Fényes holdvilág a csillagok közt.

Egy Fuhrwerk az asztalra terítéket tesz:
A jó hangulat adott, sok üres üveg lesz.

Egy-egy ifjú néha kenyeret kér, s majszol;

Fogason a kabát most, belép Melinda:
Csillogó kupáját egy asztalra lerakja;
Köszön a szakestély, örül mert benne
derék, bölcs keresztszülőjét lelte.
Rettenve sikolt fel, amelyik beléköt:
Jaj! valami ördög. vagy ha nem, hát. Fuchs-bot!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kínálják derűsen szent itallal: Sörrel.

Melinda pedig mond egy szíves Jó Szerencsét ,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli ingének ujjával:
Megvan az jelölve az életnek súlyával.
De amint körülnéz a víg egybegyűlteken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondűző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavú párja mosolyra deríti.

Köszöni Melinda: „Része legyen benne:
Töltse kupád Garatőr, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja sörrel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

Este van, este van. gyertya sem világít,
Cantus intonálja szakok himnuszait;
A Konzekvencia is álmos, – majd’ elalszik a széken,
Nehéz fejjel, keresztanyja közelében.
Énekel a sok Bursch, lelkük szárnyra kapott;
Közben pedig a Leopold büszkén ragyog.
Nótákkal törik meg az éjszaka csendjét.
Majd halkan, emígyen búcsúznak el: „Jó Szerencsét!”

(előadta Skriba László a. Muzsikus Lélek)

Gazdász balekkeresztelőre

Kék az ég, zöld a föld,
A menza egy része: sötét köd.
Sok-sok zöldfülű izgatottan várja,
Mily’ fordulatot vesz sorsa nemsokára.

Sötétből büdösre váltanak most státuszt,
Pogányok közül lett balek: Te csak ámulsz.
Firmák atyáskodnak; de a balek nem lát mást,
Csak a korsó alját, zsíroskenyért – hagymást.

Kézben a keresztlevél, semmi sem tartja vissza,
Hagyományőrző lesz, tán az EKS-et is megissza.
Reméljük, hogy életében sokra viszi egyszer,
Mindig visszavárja őt az Alma Mater.

Kék az ég, zöld a föld,
Gazdász Auf színek ők,
…és: azt büszkén viselők,
Diplomát követelők,
Diákhagyomány-őrzők.

Sok sikert és Jó szerencsét kívánnak a Burschok,
Minden szakról a DF-en és a testvérkarok.
Legyen kevés IV-csekked, tanulj, hisz’ úgy jól jársz!
Ezzel zárom soraimat, tehát: Vivát Gazdász!

Dunaújváros, 2003. november 27.

Bécsi György a.: Szószátyár

JELENTÉS A KÍGYÓRÓL

2001-es Újvárosi Daloskönyv, 240. oldal (Dal Ádámról)

Észrevétel:
• a kígyó nem derékszögű

Bizonyítás (indirekt úton):
• tegyük fel, hogy a kígyó derékszögű, vagyis 90 fokos, de a tényállás a következő:

Alapállapot: a tudás fáján van a kígyó egy rakás alma társaságában, mígnem Ádámnál van egy korsó sör.

A bonyodalom: a baj akkor van, amikor a kígyó rá akarja dumálni Ádámot, hogy nyúljon le egy almát, majd úgyis rákenik Évára. Ádám viszont nem volt hülye, nem hagyta kirúgatni magát a Paradicsomból. A kígyó végső elkeseredésében kért egy kis sört, de Ádám ezt is megtagadta tőle.

A jelenlegi (ábrázolt) állapot: így a kígyót elkapta már a sík ideg, s olyan mérges, hogy ihaj, de még nem 90 fokos, mert akkor már biztosan gőzölögne a nyelve, ráadásul sziszegés helyett már sípolna, mint a jobbfajta kukták.

Következtetés:
• Tehát a kígyó – bár szemlátomást igen közel jár hozzá – nem 90 fokos, vagyis nem derékszögű.

KEKSZTEKERCS

(Kekszrolád néven is fellelhető, az eredeti cím: Marcipán – forrás: Vilma néni háztartási tanácsadója 1956 )

30 deka háztartási kekszet diódarálón ledarálunk, kisebb lyukú tésztaszűrőn átszitáljuk és ami a szűrőben marad, a táblán sodrófával/nyújtófával porrá hengereljük. Az egész lisztsimaságú kekszport másfél deci feketekávéval, 2 evőkanál rummal, 6 deka cukorral összegyúrjuk és 20 centi széles, 45 centi hosszú lapot nyújtunk belőle. A nyújtásnál tegyünk zsírpapírt a táblára és bőven hintsünk kristálycukrot.

Töltelék: 10 deka vajat, 10 deka porcukrot és 2 evőkanál rumot keverjünk simára és ezt kenjük egyenletesen a lapra. A lapot feltekerjük és tetszőleges vastagságban felszeleteljük. Hosszú tálra rakjuk és fogyasztásig hideg helyen tartjuk.

LETÖRLÖM A WINDOWS(TM)-T

Letörlöm a Windows-t. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki DOS-t.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a „Bill Gates” távozott.
A BIOS nem melegít, nem él:
Csak, míg bootol, aztán hiába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Más ég hintette rám mosolyát,
Jégben, lefagyva járt a gép,
Pingvin zengett minden Serverben,
Midőn ez ajak dalra kélt.
Részletesebb és jelszót kér,
Bővebb már a Kernel modulja,
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Nem így, magányosan gépeltem,
hálóban égtek bitjeim,
Tanári szem, művészi gonddal
Függött a billentyűs ujjain; –
Host gyűlt a token gyűrűjénél
S NT munkaállomás minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Zengettük az NT reményit,
Elsírtuk ’95 Windows-át;
Dicsőség fényével öveztük
Körül az XP-t, a sztárt.
Minden bajunk friss hibaüzenetként
vegyült kálváriájába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Ah, látni véltük sírjainkon a
visszafénylő hírt, nevet,
A „Designed for MS Windows
95, 98 vagy 2000-et”.
Hittük, ha illet a szalag,
Lesz még Windows. Mind hiába!

Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Most, árva énekem, mi vagy te?
Elavult programok lelke tán,
mely lomtárból, mint kísértet,
Jár még föl a törlés után.?
Színes ablakos háttérkép.?
Szó, mely kiált a pusztaságba.?

Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Letörlöm a Windows-t. Minek az?
Kit érdekelne már a FAT?
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihalt?
Ha Hadarics Kálmán mást akar,
Egy percig akar csak mást diákja,
Odavagy, érzem odavagy,
Oh lelkem ifjúsága.

Locsolóvers

Itt a tavasz, nagyon ravasz,
Elmúlt lelkünk hideg tele.

Szívem csordultig tele,
Alig bírtam jönni vele.

Merre lábam térült-fordult
Szívem tartalma kicsordult.

Utam során egymagamban
Virágmagot hullajtottam,

Mindre egy-egy csepp esett,
Figyeltem: az összes kikelt.

Ezért szerény házamig
Vadvirágos ösvény nyílt.

Van nálam egy vödörrel
Harmatvíz, ha megfelel.

Öntöznék itt is örömmel, nagyon,
Sok-sok virágszál el ne hervadjon.

S, hogy Ne kelljen telt vödörrel elloholni
Kérdem én a leányt: szabad-e locsolni?

Bernáth Zsolt meséi – A VESZEKEDŐ UJJAK

Megesik, hogy a kezünk ujjai is összevesznek. Elhiszitek vagy sem, bizony megtörténhet. Saját fülemmel hallottam, hogy van ilyen, és ha gondoljátok, most elmesélem nektek. Egy nyári délutánon történt. A középső ujjam lustán kinyújtózott, majd büszkén kijelentette:

– Én vagyok a világ közepe!

A többiek csak bámultak.

– Mi vagy te? – kérdezte a gyűrűsujj.

– A világ közepe – ismételte az előbbi. – Mindent hozzám viszonyítanak. Még titeket is – tette hozzá, és nagyképűen kihúzta magát. A gyűrűsujj kicsit összeráncolta a homlokát, de nem volt rest a válasszal.

– Aha – mondta. – A világ közepe. És akkor mit szóljak én? Rám aranygyűrűt húznak, feldíszítenek, s mindenki, aki szerelmes, s házasodni készül, engem bíz meg, hogy ezt világgá kürtöljem.

A mutatóujj mindeddig csendben hallgatott, most felnevetett.

– Gyerekek, nincs jobb dolgotok? Nézzetek rám! Észrevettétek már, hogy a ti cicomátok, hatalmas világközepetek nem ér az égvilágon semmit, ha munkáról van szó? A gazda engem vesz elő, ha mutatni kell valamit, ha dorgálni kell valakit, s ha megkóstolja a krémet a tortán, akkor is engem hív segítségül. Ti csak kolonc vagytok a nyakán, semmi más! Ezt vegyétek tudomásul.

Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a hüvelykujj.

– Még, hogy kolonc! – füstölgött. – Nekem mondod ezt, aki nélkül a gazda nem lenne képes semmit megfogni, nem tudna kapaszkodni, és meg azt se tudná megmutatni a világnak, hogy minden rendben van? Miről beszéltek? Bár ami igaz, az igaz, van itt egy közülünk, aki tényleg nem csinál semmit.

Minden szem a kisujjra szegeződött, aki eddig békésen aludt. Az ujjak bólogattak. Elfelejtették már a bosszúságaikat, mert végre akadt valaki, akit közösen lehetett szidalmazni. Felháborodva morogtak egy ideig, ám a kisujj rá se hederített az egészre.

Kényelmesen elnyújtózott, és azt álmodta, hogy egy kisgyerek kapaszkodik belé meleg kezecskéjével, így vezeti őt az édesapja. Ennyi elég volt a legkisebb ujjacskának, és nem törődött az acsarkodó többiekkel.

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848, március 13.

(Győri Orsi a.: Joe felszólalása)

Szervező Gyűrű- és Kupaavató

2003.04.22.

1. Gyűrűavatóra jöttem el én,
Balekjaimé e szép esemény.
Emlékszem, mikor még idejöttek,
Balekokításra hogyan mentek.

2. Van köztük női mellúszó is ám,
Pedig a lába közt, jajj, két tojás.
Cipőt is pucoltak szép serényen,
Táncoltak kánkánt is emelvényen.

3. Valahogy átmentek balekvizsgán,
S kezdték átérezni a hagyományt.
Koromtól csillogó sötét orcák,
Füstös és sörös volt a balekság.

4. Elkezdtek szakestélyre menni,
Keresztszülőikkel szót érteni.
Közben zh-kat és vizsgát írtak,
Több-kevesebb sikerrel haladtak.

5. Másodévben kohlenbrenner szakest,
Első próbálkozás, hogy szervezd meg.
Sok szakest, sok élmény, még több barát.
Nagy érték a Selmeci Hagyomány!

6. Aufot csináltak, foltot vettek,
Gombot és foltot is elcseréltek.
Jártak tán Miskolcon, Sopronban is,
Fehérvárra eljutott némelyik.

7. Karodon szalag van, szíved nehéz,
Hisz gyűrűt avatsz ma és útra kélsz.
Ne csüggedj vár reád sok szép csoda,
Mehetsz te is még diáknapokra.

8. Balekjaidat, ha jól nevelted
Mindig visszavárnak ide téged.
Lehet, hogy maradsz itt még egy évet,
Utána is vár az Alma Mater!

9. Ne búcsúzz örökre, legyél vidám,
Megmarad sokáig a barátság!
A gyűrű összeköt egy életen át!
Vivát Szervező és Selmec Vivát!

Bumfalva dallamára írta:
Győri Zsuzsa Orsolya a: Joe

Gyűrűt avató balekjaim:
Angyal Gábor a.: Angel
Árki Zsolt a.: Johnnie Walker
Bécsi György a.: Szószátyár
Csáki Szilárd Alpár a.: Kódtörő
Édes András a.: Gézengúz
Kovács Szabolcs a.: Stratégosz
Ruszkai Péter a.: FredAszter
Skriba László a.: Muzsikus Lélek

Ajánlom még az idén Gyűrűavató gazdász balekjaimnak:
Gyüre Hajnalka a.: Big Foot
Menyhárt Melinda a.: Fekete Vipera
Horváth Csaba a.: Búskirályfi
Tolnai István a.: Tenyérből Eks

Valamint az összes most gyűrűt avatónak.

A Selmeci Akadémia és a Műegyetem viszonyára alkotott hasonlat

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagy ország. Ebben az országban született egy gyermek: Műegyetem. Szépen felcseperedett, s virágzó életet élt. Aztán született egy másik: Selmeci Akadémia.
Így éltek békességben, ki-ki a maga környezetében, saját elgondolása szerint. Nem egészen száz esztendeje rossz idők jártak arrafelé, az egész világ beteg lett, betegsége a háború. Sok diákot, barátot elvesztettek, de mindig akadtak újak, így a két „gyermek”, immár felnőttként kitartott sorsában. Hanem történt, hogy Selmeci Akadémia a nagy felfordulásban annyira „Csehül” érezte magát, hogy majdnem belehalt, így gyorsan átruházta mindenét legidősebb gyermekére: Sopronra (aki így már sikerrel vette a történelem akadályait), ő maga pedig mély álomba szenderült. Sopronnak született két gyermeke: Miskolc és Fehérvár. Az előbbinek pedig egy: Újváros. Sopron, ahogy felcseperedett, egy ideig egy osztályba járt az akkor már öreg Műegyetemmel – aki feljebbvalónak ítéltetett ezidőtájt, és ez Sopronnak egyáltalán nem tetszett (elveszítette függetlenségét), bár remek alkalom volt arra, hogy megismerjék egymást. Most a NÉGY leszármazott itt-ott külön utakon jár, mégis együtt vannak, Műegyetem pedig éli tovább a saját – cseppet sem kispályás – életét.
Reméljük, mindegyik még sokáig él, mert diákok mindig lesznek.

Ötlet: ifj. Major Zoltán a: Ifjú Sátán (Piccolo)

Szalagavató szakestre

Egyik éjszakán
Szakest hajnalán.
Már hallom:
Egy Bursch nóta száll

Hátunk mögött még
Kohlenbrennerség,
Előttünk
Szalagtűző nép.

((R.: Ó! A régi Szakestek!
Őrizzük elméketek!
Érzik, amit érez
Kohlenbrenner, s balek.))

A Kék Egerünk,
Ott gyülekeztünk,
Vagy TO-n majd’ megőszültünk.
Amikor írtuk felszólalásunk,
Egy kocsmában nagyon berúgtunk.
R.

Ömlött a sörünk
Annyit vedeltünk.
Zsíroskenyeret hagymával ettünk.
Bámultuk sokat
A gazdász csajokat.
Legyintünk, és iszunk még sokat.
R.

Havasi Attila:

Pekingi elefánt

1.
Pekingi utcákon ballag egy elefánt
sétál az elefánt
pekingi utcákon
porcelánt vásárol pekingi üzletben
porcelánüzletben
az elefánt.

2.
Pekingi emberek bámulják meglepve
meglepve bámulják
porcelánüzletben
mit vesz az elefánt pekingi üzletben
kínai porcelánt
vásárol ő.

3.
Pekingi pénztárhoz sétál az elefánt
fizet az elefánt
porcelán-pénztárnál
pekingi pénztárgép zörögve zakatol
pekingi pénztáros
keze alatt.

4.
Pekingi pénztárnál mogorva pénztáros
porcelán-pénztáros
goromba pekingi
mormolja morogva mogorva pénztáros
„nyolcvanhét jüan és
negyven mao”.

5.
Pekingi pénzérmék gurulnak csörögve
csörögnek gurulva
porcelán-pénztárnál
goromba pénztáros mogorva pofát vág
száz jüant ad neki
az elefánt.

6.
Pekingi pénztáros visszaad belőle
százasból visszaad
nézi az elefánt
mennyit ad vissza a goromba pekingi
abból még hiányzik
három jüan.

7.
Pekingi pénztárnál így szól az elefánt
vásárló elefánt
így szól a pénztárnál
azt mondja pekingi nyelvjárást használva:
„ebből még hiányzik
három jüan”.

8.
Pekingi pénztáros gorombán ráförmed
ráförmed gorombán
mogorva pénztáros
„gazember! mit képzel” satöbbi satöbbi
pekingi nyelvjárás
szavaival.

9.
Pekingi utcákon kószál az elefánt
búskomor elefánt
utcákon kóborol
porcelánüzletben átverték, kirúgták
ott három jüannal
megvágták őt.

1987. október 16.

Ariel és Nathaniel

A kisfiú elengedte a súlyos réz kopogtatót, ami hatalmasat dörrent a
bejárati ajtón. Várakozás közben elnézegette a hideg fémet ékesítő
domborműveket. Sárkányok harcoltak, hatalmas lángokat lövellve
szájukból, és kiterjesztett szárnyukban megbúvó karmaikkal tépték
cafatokra egymást.
Lépett egyet, hátra és el akart szaladni, amikor nyílt az ajtó. Egy
vénséges-vén öregember állt vele szemben. Földig érő köntösét
csillagok díszítették, pont úgy, ahogy a könyvekben olvasta. Hosszú
ezüst haja, és bozontos szemöldöke is úgy festett, mint a színes
képeken. Szakálla a mellkasáig ért, és eltakarta a nyakában függő
aranylánc medálját. Az első pillanatban azt hitte, hogy megvakult az
öreg, mert szeme világoskék volt, de annyira világos, hogy alig lehetett
megkülönböztetni szembogarát a fehérjétől. Egy percig szótlanul
nézték egymást, majd a fiú lehajtotta a fejét, és elpityeredett.
– Bácsi én… – többet nem tudott mondani.
A mágus barázdált arcán egy mosoly jelent meg. Félreállt az útból, és
intett a kezével.
– Fáradj be, kedves vendég, ha már ide röpített a szél.
A kisfiú letörölte szeplős arcáról a könnyeket és felnézett. Kócos haja
nagy zöld szemeibe lógott.
– Tényleg? – Kérdezte félénken. Tekintete bármely földi halandót
megindított volna, de az öreg arca rezzenéstelen maradt.
– Tényleg. Mi a neved?
– Ariel.
– Kerülj beljebb Ariel. Én Mágus vagyok – kicsit gondolkozott, majd
hozzátette – Így hívnak.
Bevezette a fiút egy ablak nélküli szobába. A négy sarokban gyertya
világított, az asztalon pedig egy mécses szórta sápadt kék fényét egy
festett üvegbúra mögül. A falakat egészen a mennyezetig polcok
takarták, rajtuk díszesen kötött könyvek, és apró tárgyak. Nem
lehetett sok mindent kivenni a félhomály miatt, de minden felettébb
réginek, és értékesnek tűnt.
– Foglalj helyet – mutatott a Mágus egy székre – Mit tehetek érted,
Ariel?
– Hogyan lesz valakiből varázsló?
– Ez igen egyszerű. Ki kell lépned a saját idődből, és úgy élni, mint a
csillagok, fák, vagy a folyók.
– Vagy a katicabogarak? – kérdezte Ariel. Látszott rajta, hogy még
nem igazán érti.
– Nem, nem – felelt a Mágus, felemelve mutatóujját – A bogár nem
több egy tüsszentésnél. Mondhatnám, hogy felér egy elvétett
mozdulattal. Persze tisztelni kell, mert élő, akár te, de túl gyors. A lassú
dolgokat kell követni. Nézd például a füvet – Kotorászni kezdett az
asztalfiókban, elővett egy pipát és rágyújtott. Mélyen beszívta a fehér
füstöt, majd folytatta – a fű igen gyenge teremtménynek tűnik, de ha
nem fordítják ki a földből, örökké él. Öregapám ugyanazon a pázsiton
sétált, amelyiken most te. Ha pedig felnősz, gyermeked is ugyanazokat
a szálakat fogja tépdesni. A fű ereje az őt tápláló földben rejlik, meg a
napban. És mindkettő örök, legalábbis közelebb állnak az
állandósághoz, mint mi. Érted már?
– Nem nagyon – szontyolodott el Ariel – Te hogy lettél varázsló?
– Ó! – az öreg felhúzta szemöldökét, és nevetni kezdett – Kis
ember,
talán te is az szeretnél lenni?
– Igen…
– Erre a mesterségre senki sem tud megtanítani téged. Én biztosan
nem. Ha akarod, elmondhatom az én történetem, többet nem
segíthetek – Ariel csillogó szemmel bólintott. A Mágus hátradőlt, és
behunyta szemeit. Hirtelen kialudt az összes gyertya, és a mécses
lángja is zsugorodni kezdett. Csak egy kis folt maradt belőle, az is
szétpattant a sötétben. Nem lehetett mást látni, mint a Mágus
pipájának fel-felizzó parazsát.
– Te nem éltél, de még az apád sem, amikor én ugyanolyan kisfiú
voltam, mint bárki más. Persze a nevem se Mágus volt még, hanem
Nathaniel. Szinte semmiben sem különböztem a játszópajtásaimtól,
legfeljebb véznább voltam kicsit és szerettem a növényekkel
beszélgetni. Sokszor lefeküdtem a mezőn egy vadvirág mellé, és mesét
mondtam neki, vagy meghallgattam a történetét. Persze végig én
beszéltem, de valahol belül éreztem, hogy mi az, amit ő mond, és mi
az, amit én. Ahogy múltak az évek felettem, elérkezett az az idő,
amikor az ember már nem beszélget a virágokkal, hanem csokorba
szedi őket, és leányok lába elé szórja. Választottam én is, egy táncos
lábú, ringó csípejű tüneményt. Meg is esküdtünk a hold és a csillagok
alatt, hogy történjék bármi is, mi örökké egyek leszünk – félrehajtotta
szakállát, és megmutatta a szíve fölött nyugvó medaliont. Rajta az
aranyló nap arca fúródott az ezüst félholdba – Nézd, ennyi maradt az
én régi nevemből…
… Akkoriban gyúlt fel az egész világ, és nekem messzi földre kellett
mennem, hogy megvédjem a házam, legalábbis ezt mondták. Mire
visszatértem évek múlva, már nem volt otthonom. Egy gyár füstölgött a
helyén. Az a leány pedig, ki nekem ígérte magát elfordította rólam
szemeit, miközben egy kisgyermekkel sétálgatott az utca túloldalán.
Akkor leszaggattam magamról az összes ruhát, és bevetettem
magam az erdőbe. Letérdeltem egy mogyoróbokor mellett, és neki
sírtam el bánatomat. Enni adott, és betakart leveleivel. Elmondott egy
tündérmesét, és cirógatta a homlokom, míg el nem aludtam.
Másnap reggel nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem is
igazán érzékeltem az álmom és az ébredés közti határt. Kisétáltam egy
napsütötte domboldalra, ahol gyíkok hevertek apró fehér sziklákon.
Néhány elfutott, de mozdulatlanságom megnyugtatta őket és az egyik
épp’ a lábam elé telepedett. Lassan letérdeltem, és órákon keresztül
figyeltük egymást. Először a szíve dobbanását hallottam meg, majd a
bőrén keresztül töltődtem a nap fényével. Lehunytam a szemem, és
megláttam önmagam, ahogy fölébe magasodok. Megijedtem egy
pillanatra, és óvatlan mozdulatom elriasztotta őt.
Attól kezdve jártam az erdőt, és figyeltem. Addig lestem a tölgyfát,
míg meg nem hallottam évgyűrűinek növekedését, majd a folyóba
néztem. Láttam, ahogy egy éles kődarab gömbölyödni kezd, és
elvegyül a mederben szunnyadó többi kaviccsal. Igen, akkor láttam
meg az időt… Ha sokáig nézek valamire, végigsodródik előttem az
időfolyamban. Ez általában elég szomorú látvány, de fölöttébb hasznos
az én szakmámban.
– Egy napon egy sebesült favágót találtam. Leemeltem róla a
mázsás
rönköt, és láttam, hogy nincs már neki sok hátra. Megfogtam a kezét,
hogy méltón búcsúztassam és akkor furcsa dolog történt. Fáradtság és
rosszullét lett úrrá rajtam. Szédülni kezdtem, sötét foltok jelentek meg
a szemem előtt és elájultam.
Amikor felébredtem, iszonyúan hasogatott a fejem, tagjaim merevek
voltak, mintha mulattam volna egész éjszaka. A favágó viszont eltűnt,
magával vitte a batyuját.
Másnap hárman jöttek: egy béna, egy siket és egy félkegyelmű.
Letérdeltek előttem, és kérlelni kezdtek, hogy gyógyítsam meg őket,
ahogy megtettem ezt a favágóval. Nem hitték el, hogy semmit sem
tudok. A siket megfogta a csuklómat, és lerántott a földre. Ugyanúgy
megfordult velem a világ és elvesztettem az eszméletemet. Hideg vizet
locsoltak rám, úgy térítettek magamhoz. A siket a tisztáson
ugrándozott, azt kiabálta, hogy hallja a madarak énekét. Ezek után
végig kellett csinálnom ugyanezt a másik kettővel is.
Harmadnap tizen jöttek, a negyediken pedig százan. Menekülnöm
kellett, nehogy ellobbantsa életem lángját ez a sok torz ember. Az
egészséget, amit kaptak tőlem, csak magamból adhattam és nem volt
bennem több.
Akkor jöttem ebbe a házba, és már nem fogom meg senkinek a
kezét. Ha eljön hozzám valaki, belenézek az időfolyóba és elmondom,
amit látok. Néha kicsit hazudnom kell, és van amikor elfojtja szavaim a
rémület. Kicsi Ariel, neked csak annyit mondhatok, amennyit már úgyis
tudsz: Menned kell. Lehet, hogy még sokat, és nagyon messzire.
– És lesz belőlem varázsló?
Az, aki Nathaniel volt valamikor, elnézett valahova a messzeségbe,
majd a fiú vállára tette a kezét, és csak ennyit mondott:
– Jó utat!

/forrás: https://www.k3.hu/mese/ariel_es_nathaniel.htm/

Felszólalás SZÖSZ-re:

A minap egyik évfolyamtársam megkérdezte – lévén, hogy én dunaújvárosi illetőségű vagyok -, szeretek-e itt lakni. Nagy meglepetésemben hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak. Aztán eszembe jutott. Hát igen: Dunaújváros. Nagy történelmi múlttal nemigen rendelkezik, de hazánk XX. századi történelmében nagy fontosságú nehézipari központ. Na, de ettől még nem lehet szeretni, csak elfogadni. Az itt élők viszont kialakították, illetve meghonosították mindazon életformát, szokásokat, amelyeknek ma már szinte hagyományai vannak, melyekre büszkék lehetünk. Ha most eltekintünk a megvalósítás során adódó problémáktól, elmondhatjuk, hogy végül is jó itt élni . Az egyik tényező, ami kiemelt fontosságú ennek az álláspontnak szempontjából, az Ifjúság, ezen belül is a diákság. S ha már diákság, akkor Diákhagyományok. Ennek pedig már történelme van, mely történelemnek szerves részei vagyunk. Egy jóban-rosszban összetartó diákközösség, mely egy avatatlan külső szemlélő számára nem sokat mond. Ebben benne kell lenni, érteni és érezni kell, mert mi alkotjuk, tehát mi vagyunk – és ha ez nem volna jó, nem ápolták volna elődeink, hanem eltűnt volna a történelem süllyesztőiben, Selmecbánya pedig csak egy községet jelentene valamely ódon könyvtár polcain porosodó 90 éves Nagy-Magyarország térképen. Hála Istennek, nem így történt, és ez is jó. Én ezúton mondok köszönetet a Hagyományokat ápoló Burschoknak, mindazoknak, akik most itt vannak, és mindazoknak, akik nem, hogy nem hagyták veszendőbe menni az Akadémia Diákjainak Örökségét, s remélem, hogy legalább ugyanúgy sikerül fenntartanunk, éltetnünk a továbbiakban, s az utánunk következőknek szintén, hogy továbbadják majd.

Jó Szerencsét!