Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola

Évszázadok óta fennálló bányászatán kívül, melynek a város keletkezését régi dicsőségét, királyi kiváltságait és szabadalmait köszöni, Selmec bánya arról is nevezetes, hogy egész Európában itt keletkezett 1763-ban a legelső bányászati főiskola, mely a városnak most is kiváló dísze és büszkesége.

A bányaművelést a régiek bizonyos titokszerűséggel vették körül a annak ismerete apáról fiúra szállott. Hazánkban a bányászati szakismeretek terjedésének útjában állott az is, hogy – mint a főiskola levéltárában őrzött s 1799-ből eredő „Origo et Progressus Caosareo Regiae Academiae Montanae Schemniciensis” című kézirat mondja – a magyarok mint földművelő és harcias nép, bányászattal nem foglalkoztak s a királyok kénytelenek voltak az ország bányavidékeit idegenekkel betelepíteni, hogy a királyi kincstárnak a bányászatból és pénzverésből eredő tetemes jövedelmét biztosítsák. Természetes, hogy az idegen bevándorlók, attól tartva, hogy ha az ország lakossága a bányaművelés ismereteit elsajátítja, jól jövedelmező foglalkozásuktól elesnek, azokat lehetőleg titkolták.

A tizenhatodik és tizenhetedik században azonban a bányászkodás a bányáknak mindinkább nagyobbodó mélysége s a költséges vízemelés miatt hovatovább nehezebbé és költségesebbé vált. A magán-bányavállalatok ennek folytán válságos helyzetbe jutottak s a királyi kincstár kénytelen volt a bányákat egymásután átvenni saját kezelésébe. Így történt, hogy a kir. kincstár már a tizenhetedik század elején a legnagyobb bányabirtokosok közé tartozott s a tizennyolcadik században a selmeci és körmöci bányák túlnyomó része már az ő birtokában volt. Ezzel kapcsolatban a kincstárnak, hogy a bányaművelés mindinkább fokozódó nehézségeivel megküzdhessen, a bányaüzem részére szakképzett tisztviselők neveléséről is kellett gondoskodnia.

A tizennyolcadik század elején e célra egyes bánya- és kohótiszteket rendeltek ki, a kik rendes foglalkozásuk mellett tanítványaikat különösen a bányamérésben és a fém-kémlészetben (docimasia) oktatták.
1733-ban felállították Selmecbányán és a csehországi Joachimsthalban az első bányászati szakiskolát. A mindinkább növekedő igényeket azonban ez az iskola nem volt képes kielégíteni s azért Peithner Tádé – 1772-től kezdve az akadémián a bányaművelés tanára – 1761-ben fölvetette egy felsőbb bányászati tanintézet alapításának eszméjét.
Az eszme Bécsben pártolásra talált, azonban annak a kérdésnek az eldöntése, hogy hol kellene az osztrák-magyar monarchiában a bányászati felsőbb szakoktatást berendezni, sok fejtörést okozott. Egyesek Bécsben, mások Prágában akarták létesíteni az intézetet. A legtöbb és legnyomósabb érv azonban Selmecbánya mellett szólt, mely dús bányakincseivel ezidőtájban virágkorát élte a hol a már közel harminc éve fennálló bányaiskolával a létesítendő főiskola alapja amúgy is meg volt vetve. Selmecbánya javára szólt az is, hogy itt a hivatalok összpontosítva voltak, sok bánya- és zúzómű működött a ez a város volt a legalkalmasabb arra, hogy itt az elméleti oktatást a gyakorlatival lehessen összekötni. „A város” – mondja a megokolás – „kicsiny ugyan, de intelligens karakterű, a hol a valódi bányászszellem réges-régen otthonos és meleg talajban gyökerezik ; éppen kisvárosi jellegénél és topográfiai fekvésénél fogva a tanulók itt, a nagy városok szórakozásainak hiányában, behatóbban és szorgalmasabban foglalkozhatnak komoly szaktudományaikkal, s a város nem kényezteti el őket nagyobb igényekre, melyeknek teljesítésére a bányász, ki hivatásánál fogva leginkább kis városokban falvakban, sőt elszigetelt bányatelepeken működik, az életben úgy sem számíthat.”
Mária Terézia királynő Selmecbánya mellett döntött, a midőn 1763. június 9-én a bányászati főtanintézet felállítását elrendelte. Ebben a királynőt nemcsak a magyar nemzet iránt való hálaérzete vezette, hanem, királyhoz méltó bölcsességgel, a gyakorlati cél is, mely a bányászati felsőbb szakoktatáshoz kapcsolódik.
1763. szeptember 17-én kezdődött az új főtanintézetben a nyilvános tanítás. Jaquin Vilmos cs. és kir. bányatanácsos és Boda Miklós gráci jezsuita páter voltak az intézetnek első professzorai. Az előbbi a kémiát, a mineralógiát és a metallurgiát (kohászat), az utóbbi a matematikát adta elő. Az intézetet ugyanekkor kémiai laboratóriummal, mineralógiai gyűjteménnyel és könyvtárral szerelték fel. A két tanszékkel bíró tanintézet oly fejlődésnek indult, hogy csakhamar elégtelennek bizonyult a hallgatók befogadására. Ez oknál fogva Mária Terézia királynő 1768-ban megbízta az „udvari bányászati commissiót”, a mely akkoriban bányaügyekben a legfőbb hatóság volt, új”szervezeti statutum” kidolgozásával.

A bizottság által kidolgozott új szervezetet a királynő 1770. április 2-án szentesítette s az intézetet egyúttal akadémia rangjára emelte.
Az új szervezet három tanszék között osztotta meg a tananyagot. A harmadik tanszékre Delius Kristóf bánsági bányaigazgatósági ülnököt nevezték ki rendes professzorrá bányatanácsosi ranggal.
Az előadott tárgyak a következők voltak: aritmetika (kapcsolatban a bányaszámvitellel), algebra és analitika, geometria, trigonometria, fizika, mechanika és géptan, hidrosztatika, aerometria, hidraulika, optika ; kémia, mineralógia és kohászat, a megfelelő kísérletekkel és laboratóriumi munkálatokkal ; a fizika és mechanika törvényeinek alkalmazása az ércelőkészítésnél ; végre a bányaműveléstan, a bányajog és az erdőgazdaság. Az előadások által le nem foglalt időt rajz- és bányamérő gyakorlatokra s a bányaművekhez és géptelepekhez való kirándulásokra használták fel. A felsorolt tantárgyak arról tanúskodnak, hogy a bányászati akadémia kezdettől fogva technikai főiskola volt, különös tekintettel a bányászat igényeire. Eredete, történeti jelentőségű felállítása, tanrendszerének első megalkotása mind emlékeztet arra, hogy a magyar bányászati szakműveltség tisztán technikai alapozást nyert. Ennek az alapnak s a természettudományi irányzatnak köszönhette az akadémia, hogy rövid idő alatt felvirágzott s európai hírnévre tett szert.

Az erdészeti akadémia 1808-ban jött kapcsolatba a bányászatival, még pedig kezdetben mint különálló „erdészeti tanintézet.” Mária Terézia királynő már 1770-ben, a midőn a bányászati akadémiát megalapította, az erdészeti szakoktatásra vonatkozólag úgy intézkedett, hogy „az erdőművelés tanítására is gondos figyelem fordítandó, mert erre a bányászatnak okvetlen szüksége van”. A bányászat ugyanis akkoriban maga kezelte azokat az erdőket, a melyekre a bányászkodás céljából szüksége volt. Ennek következtében az erdőgazdaság fölvétetett ugyan az előadott tantárgyak közé, ezt a tudományágat azonban csak a bányászat szükségleteire való tekintettel tárgyalták, a mi az erdőművelés szakbeli föltételeinek meg nem felelt. Rendszeres erdőgazdaság megteremtése és szakképzett erdőtisztek nevelése céljából ennélfogva az 1807. december 17-én kelt legfelsőbb elhatározás értelmében a bányászati akadémián egy tanszékkel különálló erdészeti tanintézetet szerveztek s arra dr. Wilkens Henrik Dávidot nevezték ki rendes tanárrá, a ki előadását 1809. február 12-én kezdte meg.
Az erdészeti tudományok elsajátítására szánt időt két évben szabták meg s a bányász-hallgatókat is arra kötelezték, hogy az erdészeti tudományágakat két éven át heti négy órában hallgassák. Miután azonban ő Felsége – mint az udvari kamara 1808. július 13-án kelt rendeletében írja – azt akarta, hogy az erdészetet nemcsak a bányászok, hanem az állami és magánuradalmak tisztviselői is hallgassák, az erdészeti hallgatóknak heti hat órában adták elő az előírt tantárgyakat. Ilyen viszonyok között az erdészeti tanintézet természetesen nem fejlődhetett s a bányászatihoz hasonló tekintélyre nem emelkedhetett. E visszás állapot megszüntetésére az erdészeti tanintézetet 1846-ban a bányászati akadémiába kebelezték be, mint ennek egyik szakiskoláját, s az egyesített főiskolának a ”bányászati és erdészeti akadémia” nevet adták.

Természetes, hogy a rendelkezésére álló kevés tanerő mellett az erdészet, a mennyire csak lehetséges volt, alkalmazkodni igyekezett a bányászati szakosztály már megállapított tananyagához. Ezért egyes előkészítő és segítő tárgyak, a melyek a bányászati szaknál meghonosodtak, mindkét szak hallgatóinak közösen adattak és adatnak elő.
Ennek a közösségnek kétféle az eredménye. Az egyik az, hogy az erdészeti szak hallgatói sokkal magasabb technikai kiképeztetésben részesülnek, mint bármely külföldi erdészeti főiskola hallgatói a hogy ennek következtében a magyar erdészeti szak – a melyet még ott is, a hol technikai főiskolával kapcsolatos, a M. gazdasági szakokhoz soroznak – sokkal közelebb áll a technikai szakokhoz, mint bárhol másutt. A közösségnek másik, az előbbinél kevésbé üdvös eredménye az, hogy általa mindkét szak állandóan feszélyezve van a szabad mozgásban és abban, hogy tananyagát és annak terjedelmét a saját szükségleteihez szabhassa. Ilyen viszonyok között természetes, hogy mindkét szak teljes önállóságra törekszik.

A bányászati és erdészeti akadémia kezdettől fogva speciális irányú technikai főiskola volt, melyet az általános technikai kiképzés és a technikai tudományok művelése tekintetében, valamint a kultivált szaktudományok technikai természeténél fogva a műegyetemmel mindig egyenrangúnak tekintettek s mely mindig arra törekedett, hogy megfelelő szervezettel és tanrendszerrel ezt a színvonalat érintetlenül fenntartsa.
A tizenkilencedik század végén hazánkban több oly szakiskola, a mely sem kerete, sem tudományos köre, sem a hallgatók felvételéhez szükséges előképzettség tekintetében nem tartozik a főiskolai jelleggel bíró akadémiák közé, fölvette az akadémia nevet. Ez a körülmény a bányászati és erdészeti akadémiának a műegyetemmel való egyenrangúságát a nagyközönség előtt kétségessé tette, a mi akadálya lehetne annak, hogy a bánya- és erdőmérnökök a gyakorlatban s a társadalomban is kivívják az őket megillető helyet. Hogy tehát az akadémia főiskolai színvonalát külsőleg is kifejezésre juttassa, a király 1904. augusztus 3-án kelt legfelsőbb elhatározásával régi nevét „bányászati és erdészeti főiskola” -ra változtatta.
A bányászati akadémia kezdettől fogva az egész osztrák-magyar monarchiára kiterjedő főiskola volt, s mint ilyen, a bécsi udvari kamara hatósága alatt állott. Közvetetten vezetés és igazgatás tekintetében pedig a Selmecbányán székelő alsó-magyarországi főbányagrófi hivatal hatáskörébe tartozott, mely az udvari kamara útján egyenesen a királyhoz intézte előterjesztéseit. Ez az állapot 1847-ig tartott, a midőn az akadémiát tanárokból álló külön testületre bízták, a melynek elnöke azonban továbbra is a főkamaragróf maradt.

1848-ban az akadémia a magyar vallás- és közoktatásügyi minisztérium alá került, mely ugyanazon évi augusztus 24-én kelt rendeletében kimondta, hogy „az akadémia, mely eddig az ausztriai birodalom összes tartományaira kiterjedő tanintézet volt, ezentúl Magyarország részére, mint magyar nemzeti intézet fenntartatván, dicséretes működését a honfiaknak bányászatra és erdészetre képzésében folytatni fogja, idegenek sem rekesztetvén el a tanoda használatától.” Az akadémiára való fölvétel iránt kibocsátott hirdetést a minisztérium a magyar külügyi minisztériumnak is megküldte, azzal a kéréssel, „értesítse az osztrák minisztériumot, hogy az akadémia a külföldnek is nyitva áll, azokról azonban ők maguk gondoskodjanak, miképp mi is gondoskodunk hazánk fiairól.”
A szabadságharc lezajlása után a régi állapot újból helyreállott s nemzeti önállóságunkkal együtt az akadémia is közel volt ahhoz, hogy teljesen megszűnjék. Újból való megnyitását 1849. december 11-én kelt rendeletével a cs. kir. földívelési és bányászati minisztérium megengedte ugyan, az intézet azonban az osztrák kormány részéről tapasztalt ellenséges indulat miatt és a viszontagságtejes idők nyomása alatt csak igen lassan fejlődhetett.
1856-ban az akadémia .kormányzását a cs. kir. pénzügyminisztériumra bízták s ezen a réven jutott politikai önállóságunk helyreállítása után 1867-ben a magyar pénzügyminisztérium főhatósága alá, a hol meg is maradt. Az erdészeti akadémia ellenben, habár a bányászatival most is szerves kapcsolatban van, tanulmányi és személyi ügyekben 1881-ben a földmívelésügyi minisztériumnak rendeltetett alá. Ezzel a főiskola egységes vezetése és egysége is megszűnt, a mi maholnap a két szak teljes különválására fog vezetni.

1867-ben új korszak kezdődött az akadémia életében. A főiskola osztrák- magyar jellege megszűnt ; a német előadási nyelv helyébe, a mely az akadémia megalapításától kezdve, a szabadságharc rövid időszakát kivéve, állandó használatban volt, a magyar nyelv kizárólagos joga és használata lépett. Az abszolút korszak alatt a főiskola nem talált kellő pártfogásra, minek folytán eszközei hiányosakká váltak, jeles tehetségei megdermedtek, s még létkérdése is kétségessé vált. A régi eszközök már elégtelenek voltak a haladó kor jogos igényeinek kielégítésére, s a mennyiben azok szaporításában. az akadémia nem tarthatott lépést a tudományok haladásával, szervezetében és lényében hanyatlani kezdett s régi fényéből és hírnevéből is sokat veszített. Az a nagy átalakulás azonban, a mely 1867-ben hazánkat egy jobb korszak felé terelte, célbavette az akadémia fejlesztését is. A magyar kormány s az ország készséggel hozott érte áldozatokat, a megmagyarosodott tanári kar is minden erejéből siettette az új korszak kivívását, s az akadémia az 1872-ben életbe léptetett új szervezet hatása alatt – mellyel az osztrák akadémiák szervezetét teljes huszonhét évvel megelőzte, –csakhamar újból örvendetes fejlődésnek indult s elérte azt a fokot, a melyen a magyar bányászatnak és erdészetnek eddig elért és kezdettől fogva elismert tudományos színvonalát továbbra is fenntarthatta.

Az 1872. augusztus 15-én szentesített új szervezettel az akadémia a teljes autonómiát és azt a jogot nyerte, hogy ügyeit saját kebeléből választott igazgató vezetése alatt önállóan intézheti. Az új igazgatóság az igazgatóból és a tanácsból állott, a mely kisebb és nagyobb tanácsra oszlott. A kisebb tanácsot az akadémia rendes tanárai alkották s hatáskörébe tartoztak a tanári kart illető személyes ügyek. Minden más ügy a nagy tanács elé tartozott, mely az összes rendes és rendkívüli tanárokból állott. Az igazgatót a rendes tanárok sorából a tanács három évre választotta és ő Felsége megerősítette.
Az eddig fennálló két (bányászati és erdészeti) szakiskola helyett hat szakiskolát szerveztek, nevezetesen a bányászati, a fémkohászati, a vaskohászati, a bányagépészeti, az erdészeti és az erdőmérnöki szakiskolát. Ez a szervezet, némi csekély módosítással, 1896-ig volt érvényben s ekkor is csak annyiban változott, hogy a külön bányagépészeti szakiskola megszűnt s hogy az igazgató választása évenként történt, még pedig felváltva a bányászati és az erdészeti szak köréből.
A technikai s velük kapcsolatban a bányászati, kohászati és erdészeti tudományoknak a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben bekövetkezett rohamos fejlődése azonban az előadott tananyagot s ennek terjedelmét illetőleg mind nagyobb és nagyobb követelésekkel lépett fel s arra ösztönözte a kormányt és a tanári kart, hogy újból foglalkozzék a főiskola szervezetének megreformálásával.

Így jött létre az 1904-ben életbeléptetett új szervezet, mely az akadémia nevét is főiskolára változtatta. E szervezet értelmében a főiskolán jelenleg négy szakosztály van ; ú. m. a bányamérnöki, a fémkohómérnöki, a vaskohómérnöki és az erdőmérnöki. A főiskola a pénzügyminiszter fennhatósága alatt áll, az erdészeti ágazat tanulmányi és személyi ügyeit azonban a földmívelésügyi miniszter intézi. Az igazgatóság áll a főiskola tanácsából, melyhez az összes rendes és rendkívüli tanárok tartoznak és a rektorból, a kit a tanács a rendes tanárok sorából két tanév tartamára választ s a pénzügyminiszter előterjesztésére a király megerősít. Minden szakosztály élén ezenkívül a tanács által a rendes tanárok közül egy év tartamára választott szakosztályfőnök áll.
A tizennyolcadik század végén az akadémiára való felvételnél a bánya művelők, a bányászati tisztviselők és az urbáriusok fiai elsőbbségben részesültek. Kívülük azonban fölvettek mindenkit, a ki a filozófiát vagy a gimnáziumot elvégezte. 1799-től kezdve annak igazolását is megkívánták, hogy a fölvenni kívánó valamely bányaműnél két éven át gyakorlati szolgálatot teljesített s a bányászat technológiájából a megkívántató előkészültséget (tirocinium) megszerezte. Azokat, a kik filozófiát vagy jogot végeztek, a tirocinium alól fölmentették.
1809 szeptember 3-án kelt elhatározásával a király „filozófiai kurzus” név alatt előkészítő tanfolyam felállítását rendelte el azok részére, a kiknek megfelelő előképzettségük nincs. A kurzus tárgyai voltak logika, matematika és fizika.
A jelenleg érvényben levő rendszabályok szerint rendes hallgatókkal csak oly ifjak vehetők fel, a kik gimnáziumi vagy reáliskolai érettségi bizonyítványt tudnak felmutatni.

A felvétel engedélyezése kezdettől fogva 1832-ig a bécsi udvari kamarának volt fenntartva s az eziránt benyújtott folyamodványokat köteles volt a főbányagrófi hivatal oda felterjeszteni. Ez a nehézkes és lassú eljárás csak 1832-ben változott meg, midőn a magyar udvari kamarát bízták meg a hallgatók fölvételi ügyeinek elintézésével. A magyar udvari kamara azonban még ebben az évben kimondotta, hogy az akadémiára való fölvételhez felsőbb engedelem nem szükséges s a felvételt a főbányagrófi hivatalra bízta. 1872 óta a felvétel joga a főiskola igazgatóságát (rektori hivatalát) illeti.
A tanulmányi idő az akadémia megalapításától kezdve egészen 1848-ig a bányászatnál három évre terjedt, habár négy évre való kiterjesztését már 1809-ben és 1813-ban is tervezték. A négy évi tanulmányi idő végre 1848-ban életbelépett, azonban olyképp, hogy a hallgatóknak ezalatt az idő alatt mind a bányászati, mind a kohászati szakot kellett végezniük. Az 1872-ben életbelépett új szervezet a szakokat specializálta s mindegyik szak elvégzésére három évi tanulmányi időt állapított meg. Mivel azonban a tananyag, a bánya- és kohótechnika rohamos haladásával kapcsolatban, a tizenkilencedik század utolsó két évtizedében a régivel szemben rendkívül megszaporodott, az 1904-iki szervezet a tanulmányi időt valamennyi szakra nézve négy évben állapította meg.
Az erdészeti szakon 1808-tól kezdve 1848-ig két év, azután három év volt a tanulmányi idő tartama, melyet azonban 1861-ben, az osztrák erdészeti tanintézetek mintájára, ismét két évre szállítottak le. 1865-től kezdve az erdészeti ágazat tanulmányi ideje teljesen megegyezik a bányászatiéval, sőt 1872-től kezdve az erdőmérnökökre nézve négy évben volt megállapítva.
A főiskolán kezdettől fogva a mai napig a kötött tanítás rendszere használatos, nyilvános és félévi kötelező vizsgálatokkal, illetőleg kollokviumokkal. Ez a technikai főiskolákon általánosan elfogadott rendszer ; a budapesti József-műegyetem is azt követi. Az 1872-iki tanszervezet megkísérelte a tanszabadság rendszerének alkalmazását abban a reményben, hogy az ifjúság azt a szabadabb mozgást, a melyet ez a rendszer lehetségessé tesz, fokozott tevékenységre fogja felhasználni. Ez a remény azonban meghiúsult, mert a hallgatók háromnegyed része nem kollokvált és eredmény nélkül távozott az akadémiáról. Ennek következménye az volt, hogy 1877-ben visszaállították a kötött tanítás rendszerét.

A főiskolán szerzett tudományos képzettség igazolására, illetőleg a bánya-, kohó- vagy erdőmérnöki oklevél megszerzésére az ú. n. államvizsgálatok szolgálnak, a melyeket kétszer tartanak évenként. A vizsgálóbizottság áll az elnökből és a vizsgálóbiztosokból. Ez utóbbiak részint főiskolai professzorok, részint a gyakorlatból kiválasztott szakférfiak, kiket az illetékes miniszter öt-hat év tartamára nevez ki. Államvizsgához bocsátható, a ki szaktanulmányait a hazai vagy azzal egyenrangú külföldi főiskolán, mint rendes hallgató, teljesen elvégezte, az előírt tantárgyakból legalább elégséges eredménnyel kollokvált s tanulmányainak befejezése után a választott szak körébe tartozó rendszeres üzemnél legalább két évig gyakorlati szolgálatban állott. A mérnöki oklevél megszerzéséhez e szerint hat év szükséges.
A főiskolán a hallgatók sem tan-, sem vizsgadíjat nem fizetnek s a laboratóriumokban is ingyen dolgozhatnak. A főiskola kezdettől fogva kiváló tanerőkkel birt, kik a rájuk bízott tudományokat európai nívón kultiválták. A főiskola híre ennek következtében elterjedt a külföldön is, a honnan a tanulni vágyók tömegesen látogatták. Tanárai az általános és a szakműveltség terén, valamint irodalmi munkálkodásuk tekintetében mindenkor kiváltak s versenyeztek nemcsak hazai egyetemi kollegáikkal, hanem a külföldiekkel is.

Mária Terézia királynő tudvalevőleg igen nagy gondot fordított arra, hogy az általa alapított tanintézetekre csak jeles tanárok hivassanak meg, a kik kiváló szellemi tulajdonságokkal és alapos tudománnyal rendelkeznek. Hogy ehhez képest állapította meg a tanárok fizetését is, mutatja az a tény, hogy a bányászati tanintézet első tanárának, Jaquin Vilmosnak 2000 forint fizetést adott, a mi 1764-ben jelentékeny dotáció volt.
A tanárok megválasztásánál később is nagy gonddal jártak el s 1872 óta a magyar kormány is mindig arra törekedett, hogy a főiskola tanárait komoly, tudományos és lehetőleg gyakorlati férfiakból válogassa meg. Ennek megfelelő a siker is, a mely a főiskola működéséhez kapcsolódik.
A főiskola tanárai között sokan voltak, a kik elméleti s gyakorlati tudásukkal nemcsak a főiskola hírnevét, hanem a gyakorlati haszonnal járó bányászati és erdészeti tudományt is fejlesztették, s irodalmi működésükkel is kiváltak. Ilyenek voltak a többek között : a bányászati szakon : Jaquin Vilmos, Scopoli János Antal, Delius Kristóf, Peithner Tádé, Haidinger Károly, Patzier Mihály, Rupprecht Antal, Schittkó József, Hanstadt József, dr. Wehrle Alajos, Pettko János, Jenny Károly és Faller Gusztáv ; 1872 óta pedig – a még működőket figyelmen kivül hagyva – Farbaky István, Kerpely Antal, Schenek István , Herrmann Emil és Cséti Ottó ; az erdészeti szakon dr. Wilckens Henrik, Feistmantel Rudolf s a magyar éra óta Wagner Károly, Sóltz Gyula, Szécsi Zsigmond, Fekete Lajos stb.
A tanszékek száma az akadémia fejlődése arányában folytonosan növekedett. 1763-ban két, 1770-ben már három tanszék volt rendszeresítve ; 1808-ban az erdészeti tanintézet felállítása alkalmával a tanszékek száma négyre, 1846-ban hatra emelkedett. Minden tanszék élén egy valóságos cs. kir. bányatanácsosi címmel és ranggal felruházott rendes tanár állott. A tanszékek számának szaporításában az 1872-iki szervezet hozott létre gyökeres változást, ámbár akkor sem lépett életbe a főiskolákon dívó az a rendszer, hogy minden tantárgy részére külön tanszék állíttassák. A tanszékek száma a bányászati szakon tizenegyre, az erdészetin négyre; összesen tehát tizenötre emelkedett. Az 1904-iki szervezettel végre húsz tanszék állíttatott fel, melyek közül hat tisztán az erdészeti szaktudományt műveli. A tanárok rendesek és rendkívüliek s állásaik pályázat vagy meghívás útján töltetnek be. A rendes tanárokat a főiskolai tanács javaslatára és az illetékes miniszter előterjesztésére a király nevezi ki az állami tisztviselők VII., illetőleg VI. fizetési osztályában rendszeresített illetményekkel. A VII. fizetési osztályba kinevezett II. osztályú rendes tanár 10 évi szolgálat után I. oszt. rendes tanárrá s ezzel együtt a VI. fizetési osztályba lép elő. Rendkívüli tanárokat a főiskolai tanács előterjesztésére az illetékes miniszter nevez ki a VIII. fizetési osztálynak megfelelő illetményekkel.

A rajzzal, laboratóriumi vagy más gyakorlati oktatással összekötött tanszékek mellé adjunktusok, illetőleg asszisztensek vannak rendszeresítve.
A technikai főiskolákon a taneszközök és gyűjtemények, ha korszerűen vannak berendezve, elsőrendű eszközei a tanításnak és a tanulásnak.
A főiskola korszerű berendezése tekintetében a német korszak alatt nagyon kevés történt. Politikai önállóságunk helyreállítása óta ellenben, a mikor a főiskola vezetését a magyar kormány vette át, a m. kir. pénzügyminisztérium mindent elkövetett, hogy a főiskolát állandóan fejlessze s tudományos színvonalát lehetőleg emelje. Igaz, hogy az ország kedvezőtlen pénzügyi viszonyai igen sokszor vetettek gátat a legjobb törekvéseknek. Ez az oka annak, hogy a fölszerelés még ma is sok kívánni valót hagy fenn, habár különösen a gyűjtemények az utolsó két évtizedben annyira gyarapodtak, hogy más ilynemű intézetek gyűjteményeivel bátran versenyezhetnek.

E gyűjtemények a következők :
1. A főiskolai könyvtár. Keletkezése egyidejű a főiskoláéval s gyarapodása is párhuzamosan haladt annak fejlődésével. Alapját Mária Terézia királynő vetette meg, a midőn Boda Miklós tanárnak 1765-ben 600 forintot engedélyezett könyvek beszerzésére, 1774-ben pedig megengedte, hogy Peithner Tádé akad. tanár magánkönyvtára az akadémia részére 4000 forinton megszereztessék. A száznegyven év óta fennálló könyvtár gyarapítása lassan halad, s ma a könyvek száma alig haladja meg a 30.000-et. A könyvtár mellett van egy tágas olvasóterem az ifjúság számára, fölszerelve külön kézikönyvtárral.
2. A levéltár mely igen becses gyűjteménye a főiskola történetére vonatkozó okmányoknak. A könyvtár és levéltár őre a főiskola titkára.
3. Az ábrázoló geometriai gyűjtemény, mely közel 1000 darabból áll.
4. A fizikai és electrotechnikai gyűjtemény, motorteremmel. A készülékek száma ebben meghaladja a 800-at.
5. A bányászati kémiai gyűjtemény és munkaterem, gazdag fölszerelésével és készülékeivel.
6. A mineralogia-geologia-paleontologiai gyűjtemény, mely a gyűjtemények között a legrégibb. Scopoli akad. tanár már 1770-ben említi jelentésében, hogy az ifjúságnak minden egyes ércet és kövületet a gyűjteményben bemutatnak, sőt minden egyes hallgató köteles a maga részére egy kis gyűjteményt összeállítani. 1771-ben az udv. kamara utasította a főbányagrófi hivatalt, hogy az akadémia részére ásványgyűjteményt állítson össze, 1774-ben pedig megvásárolta Peithner akad. tanár ásványgyűjteményét. 1856-ban Hauch Antal akad. tanár kristálygyűjteményét vették meg, 1865-ben pedig Zipser András beszterezebányai orvos paleontólgiai gyűjteményét. A gyűjtemény azóta még nagyobb mértékben gyarapodik s jelenleg mintegy 15.000 darab van benne.
7. A geodéziai és bányaméréstani gyűjtemény igen gazdag választékú műszerekkel van fölszerelve. A gyűjtemény 250 darabból áll.
8. A géptani gyűjtemény, gépek, gépelemek, gőzkazánok stb. mintáival, műszerekkel és anyagvizsgáló gépekkel.
9. Az építéstani gyűjtemény.
10. A bányaművelés és ércelőkészítés gyűjteménye.
11. A fémkohászati gyűjtemény 2000-et meghaladó, s kohászati termékekből, kémlészeti szerekből és eszközökből, olvasztó- és finomító pestek mintáiból, pénzverő és metallográfiai készülékekből álló tárgyakkal.
12. A vaskohászati gyűjtemény.
13. A növénytani gyűjtemény.
14. Az állattani gyűjtemény.
15. Az erdővédelmi gyűjtemény.
16. Az erdőtenyésztéstani gyűjtemény.
17. Az erdőrendezéstani gyűjtemény.
18. Az erdőbecslési gyűjtemény.
19. Az erdőhasználattani gyűjtemény.
20. Az erdészeti iparműtani gyűjtemény.
21. Fegyvertani, vadászat- és halászattani gyűjtemény.
22. A bányászati gép- és mintaműhely.
23. Két botanikus kert, az erdészeti főiskola növénytani oktatásához hat kataszteri holdnyi területen.
24. A gyümölcsös kert.
25. A főiskola tanerdeje. Kisiblyén, a várostól 4 km. távolságban. Különleges rendeltetése, hogy az elméleti dolgokat gyakorlatilag és szemléltető módon bemutassa s az erdő- és mezőgazdaság kísérleti céljaira szolgáljon. Van benne céllövő-ház, vadetetők, sónyalók, fogóeszközök, vadtőrök, halastavak, kiterjedt csemetekertek és alagcsövezett rétek, stb. A birtok területe 498 kataszteri hold, melyből 391 hold be van erdősítve. A vadászat gyakorlati oktatására a vele szomszédos kincstári erdők is felhasználhatók.
26. Az elektromos világító-berendezés, a főiskola három épülete részére, mely egyúttal az elektrotechnikai oktatás céljaira is szolgál.

Mária Terézia királynő a bányászati tudományok fejlesztése érdekében a legszorgalmasabb tanulókat egyrészt ezüstérmekkel tüntette ki, másrészt ösztöndíjakban részesítette. E célra négy rendbeli ezüstérem volt használatban : u. m. a méréstanban és a mineralógiában, a kémlészetben, a pénzverésben és a bányaművelésben való buzgóság és előmenetel jutalmául. Az akadémián továbbá az egész monarchia részére hetven bányászati, 156, 186 és 208 forintos, azonkívül pedig négy német és négy magyar nemesi, ú. n. lovagrendi, 300 forintos ösztöndíj volt rendszeresítve. 1832-ben a lovagrendi ösztöndíjakat eltörölték s az egész birodalom részére harmincnyolc bányászati, tizennégy udvari számvevőségi ösztöndíjat és a végzett hallgatók részére harmincnyolc segélydíjat (adjutum) rendszeresítettek, valamennyit 200-200 forinttal. Az adjutumokat azonban 1844-ben beszüntették s a végzett bányászhallgatóknak harmincöt-negyvenöt krajcár, legfeljebb egy forint napidíjat biztosítottak. Az erdészeti ösztöndíjakat az akad. igazgatóság előterjesztésére az udvari kamara adományozta tetszésszerinti számban. 1848-ban a magyar vallás- és közoktatásügyi minisztérium kilenez bányászati, négy sóaknászati és nyolc erdészeti, 200 frtos ösztöndíjat szervezett ; 1851-ben a bányászati ösztöndíjak száma harmincra emelkedett, az erdészetieké négyre szállt alá. 1861-től kezdve az ösztöndíjak száma folytonosan nagyobbodott.

A jelenlegi ösztöndíjak a következők : két Ferenc József nevét viselő 600 koronás ösztöndíj ; harminc 600 koronás bányászati ösztöndíj ; harminc 600 koronás erdészeti ösztöndíj ; több, egyenkint 1000 koronás bányahatósági segélydíj ; két 600 koronás erdészeti Bedő Albert ösztöndíj ; két 600 koronás Wolny József-féle bányászati ösztöndíj ; két 400 koronás gr. Andrássy-féle ösztöndíj ; egy 200 koronás bányászati ösztöndíj a Magyar Vas- és Gépgyárosok Egyesületétől és egy 90 koronás Goldbrunner-féle bányászati ösztöndíj. – Okleveles erdőmérnökök számára azonkívül egy 2000 koronás utazási ösztöndíj van rendszeresítve.
Az ösztöndíjakat a főiskolai tanács javaslatára az illetékes miniszter adományozza ; a magánjellegű ösztöndíjakra való jelölést a tanács az alapítóknak terjeszti elő.
A magyar bányászati tudomány magja egy kislakásban kelt ki, melyet az udvari kamara az első tanszék céljaira 1763-ban 300 forintért bérbe vett. 1770-ben az ú.n. Belházy-féle házat vásárolták meg, a mely azóta számtalanszor toldozva és foltozva, egészen 1900-ig a kémiai és fizikai tanszék szolgálatában állott. 1829-ben az ú. n. Fritz-ház bérlete kezdődött s tartott egészen 1885-ig. 1838-tól kezdve 1891-ig bérelte az akadémia az ú. n. városi kórházépület emeleti helyiségeit és 1867-től egészen 1900-ig használta a kincstár tulajdonában levő ú. n. bányatörvényszéki épületet. Mindezek az épületek eredetileg nem iskolai célokra épültek, célszerűtlenek, alacsonyak és szükek s csak költséges átalakításokkal voltak használhatók.

A helyzet csak húsz évvel a magyar alkotmány visszaállítása után javult meg némileg, midőn a m. kir. pénzügyminisztérium a város főterén levő és ötvenhat év óta bérelt Fritz-házat megvásárolta és Schulek Frigyes műépítész tervei szerint átalakította. Az épület azonban, a mely mintegy 110.000 forintba került, nem volt elegendő arra, hogy a többi bérelt épületeket felhagyni lehessen. Különösen az erdészeti tanszékek elhelyezése volt célszerűtlen, miért is a kormány 1887-ben, Farbaky István akkori igazgató javaslatára 130.000 forintot engedélyezett egy, az erdészeti tanszékeket magában foglaló épület fölépítésére. Az épület a felső botanikus-kertnek a város felé néző oldalán épült fel s jelenleg öt erdészeti tanszék és az erdészeti kísérleti állomás van benne elhelyezve.

A már említett régi épületekben maradt tanszékek elhelyezése most már annál kevésbé felelt meg az iskolai épületekhez kötött modern követelményeknek. A pénzügyminisztérium ennélfogva a főiskolai tanács ismételt fölterjesztésére 1898-ban uj és nagyobb iskolai épület építését engedélyezte, mely az előbbinek közelében, külön e célra megvásárolt telken épült fel és fölszereléssel együtt kereken 750.000 koronába került. Ebben tíz tanszék és a villamos világító telep kapott helyet. Az 1904-ben szervezett húsz tanszék közül e szerint még kettő nincs véglegesen elhelyezve. A bajon egy külön kémiai pavilon építésével akarnak segíteni.
A bányászati akadémia kezdettől fogva, egészen 1848-ig az egész osztrák-magyar monarchia bányászainak kiképzésére szolgált. A technikai tudományok szakszerű művelése s különösen a metallurgiával kapcsolatos kémia elméleti és gyakorlati tanítása azonban az akadémiának mindjárt kezdetben oly hírnevet szerzett, hogy – mint Walasky : Historia Litteraria Regni Hungariae című művében írja s a főiskola anyakönyvei is bizonyítják- 1780-tól kezdve a hallgatók nemcsak Magyarországból és Ausztriából, hanem Angol-, Francia-, Német-, Spanyol-, Olasz-, Svéd-, Orosz- és Lengyelországból, Dániából, Portugáliából stb. is fölkeresték, sőt tudósok is jöttek ide oly célból, hogy ismereteiket kibővítsék.

A hallgatók számának ezzel kapcsolatos emelkedése okozta, hogy I. Ferenc király 1795-ben az akadémiára felvehető hallgatók számát olyképpen korlátozta, hogy a hetven ösztöndíjas hallgatón kívül csak hetven nem ösztöndíjas hallgatót (practicantes liberi) volt szabad fölvenni.
A különböző nemzetbeli hallgatók között a magyarok is szép számmal voltak képviselve, különösen attól az időtől kezdve, a midőn Mária Terézia királynő elrendelte, hogy a magyarországi bányahivatalok betöltésénél egyenlő föltételek mellett a magyar ifjak elsősorban veendők figyelembe. Az erdészeti szak hallgatói csaknem kizárólag magyarok voltak, mert az osztrák tartományok a XIX. század elején már saját erdészeti iskolákkal rendelkeztek. Az akadémia hallgatói rendesek és rendkívüliek voltak, míg az 1904-iki szervezet szerint rendesek vagy vendégek lehetnek. Rendes hallgatók azok, a kiknek gimnáziumi vagy reáliskolai bizonyítványuk van s az összes előírt tárgyakat hallgatják; vendégek ellenben azok, a kik csak egyes tárgyakat kívánnak hallgatni. A hallgatók száma az egyes években és időszakokban jelentékeny változást mutat. A főiskola megalapításától kezdve az 1905-6. tanév végéig fölvétetett a főiskolára, mint első éves hallgató, 5594 bányász és 3373 erdész, összesen 8967. Különösen látogatott volt a főiskola az 1837-1848. években, valamint 1885-től kezdve a mai napig ; az utolsó években a hallgatók száma 300 és 350 között váltakozott. Ellenben igen kevés-hallgató volt az 1849-1852. években. A magyar udvari kamara ugyanis 1848 március 18-án az eddigi német nyelv helyett a magyar előadási nyelv használatát rendelvén el, az idegen nemzetbeli hallgatók közül 1848. május 14-én 133-an elhagyták az akadémiát. Ezeknek legnagyobb része – miután az osztrák kormány 1848. szeptember havában ideiglenesen Vordernbergben állított fel egy ilyen intézetet, 1849. február havában pedig megalapította a ma is fennálló leobeni és pribrami bányászati akadémiákat – nem is tért többé vissza.

A szabadságharc idején a hallgatók száma más okból is alászállott. A magyar érzelmű ifjuság ugyanis kezdettől fogva élénk lelkesedéssel kísérte a nemzeti mozgalmat s midőn a nemzet jogai és alkotmánya érdekében kardot fogott, az akadémia magyar ifjúsága sem maradhatott tétlenül könyvei mellett. Nagyrészük a csatatérre sietett és szaporította a „névtelen hősök” számát. Egy része dr. Bachmann tanárral és a selmeci nemzetőrséggel együtt 1848 július havában Vácra vonult, más része, mint technikai vezető, kísérte azt az 500 selmeci bányamunkást, a kiket a magyar kormány a közeledő Jellasich horvát bán ellen való védelemben Buda várának megerősítésére kirendelt ; egy csapat, Benicky kormánybiztos intézkedésére, résztvett a selmeci, körmöci és úrvölgyi nemzetőrök csapatában a Turóc-megyében jelentkező pánszláv-mozgalom elnyomásában, illetőleg a Hurbán-féle önkéntesek lefegyverzésében. Sokan csatlakoztak az 1849. január 13-án Selmecen átvonuló Görgey tábornok hadseregéhez is.

1848. november 18-án ismét megnyitották a tavasz óta szünetelő főiskolát, mivel azonban a még megmaradt hallgatók nagyobb része a Simunich cs. kir. altábornagy hadteste ellen táborba szállott magyar sereghez csatlakozott, Benicky Lajos kormánybiztos az előadásokat egy héttel karácsony előtt beszüntette. Az 1849.február 12-én megkezdett előadásokat március hó 16-án ismét Windischgrätz Alfréd tábornagy és teljhatalmú királyi biztos tiltotta be, az ifjúság szétoszlatását rendelvén el.
A szabadságharc lezajlása, után az 1849-50-iki tanévre, melyet 1850 január 2-án nyitottak meg, 52 hallgató, köztük 5 erdész iratkozott be.
A mi az ifjúság társadalmi életét illeti, e tekintetben a főiskola ifjúsága az ország főiskolái között első helyen áll, mert gondosan ápolja a diáktestületi közérzést. Az ifjúságot egymás között s a városi lakosság intelligens részével bizonyos családias érzés fűzi össze s a főiskola hallgatói a város legjobb családjainál is mindig szívesen látott vendégek. Igen jó hatással van az ifjúságra az egészséges testületi szellem is, mely a főiskola falain belül a hallgatót közelebb hozza a tanárjához s a tanárt és a tanulót a legbensőbb közvetlenséggel összetartja.

A magyar ifjúságnak az 1870-ig fennállott német éra alatt nem volt könnyű helyzete, mert nemcsak német nyelven kellett elsajátítania a főiskolán kultivált tudományokat, a mi különösen a Magyar Alföldről és Erdélyből ideszakadt hallgatókra volt kemény munka, hanem a város idegen ajkú lakossága, az akadémia idegen nemzetiségű hallgatói között és a nagyobbára idegen nemzetbeli tanárok alatt sem volt kellemes helyzetük. Ez oknál fogva könnyen érthető, hogy a XIX. század harmincas éveiben magyar társasággá egyesültek, a mely „Akadémiai Magyar Olvasótársaság” elnevezés alatt 1849-ig állott fenn, összeköttetésben volt a pesti, kassai, stb. joghallgatók egyesületével s a selmeci ág. ev. líceumban 1826 óta fennállott ,”Magyar Literatúrai Társaság”-gal karöltve munkálkodott a nemzeti szellem ápolása, a magyar nyelv kultiválása és terjesztése s a magyar irodalom megismertetése terén. Érdemes a fölemlítésre, hogy az olvasótársaság könyvtárosa 1841-43-ban Szlávy József bányászhallgató volt, ki ötven évvel később a magyar országgyűlés főrendiházának elnöke lett.

Jelenleg az ifjúsági élet a következő egyesületekben nyilvánul :
1. A főiskolai ifjúsági kör az egész ifjúságot képviseli és magában foglalja. Célja eszmecsere, olvasás és irodalmi munkásság útján az ifjúság önművelődése, a testületi szellem ébrentartása s a tagok szellemi és anyagi érdekeinek előmozdítása.
2. Az ifjúsági kör kebelében, mint ennek fiókegylete létezik az „Ifjúsági Dal- és Zeneegylet”, melynek célja a komoly és vidám ének és zene ápolása.
3. A főiskolai önképzőkör a főiskolai ifjúság önképzését s felolvasó és vitaesték rendezésével a szaktudományok kultiválását tűzte ki céljául.
4. A főiskolai atléta klub feladata a testgyakorlat ápolása.
5. A főiskolai segélyző-egyesület célja a főiskola szűkölködő hallgatóit készpénzzel, betegségük esetén pedig ápolási és gyógyszerköltséggel ellátni. Az egyesület 1870-ben a beteg főiskolai hallgatók segélyezését célzó ,”Akademischer Kranken-Unterstützungsverein”-ból alakult.
6. A becsületszék. A hallgatók közt fölmerült becsületbeli ügyek elintézésére az ifjuság kebelében fennálló becsületszék van hivatva, a melynek elnöke a főiskolai tanácsnak egy-egy év tartamára kiküldött tagja ; az ifjuság kebeléből tizennégy rendes és hét póttagja van.
7. A főiskolai vidéki körök, nevezetesen a dunán-inneni, a dunántúli, a tiszavidéki, az erdélyi, a bánáti és a szepesi kör. Céljuk az ország egy vidékéről származó hallgatókat egy körbe egyesíteni s egymás között az érintkezést fenntartani.

(forrás: a Selmeci Társaság honlapjáról)